A Lechneri Örökség

Firbás Zoltán összeállítása Lechner Lajos életművéről

ÉLETE- MUNKÁSSÁGA- ÖRÖKSÉGE

Lechner József Lajos Béla név alatt született 1833. február 8-án Budán született, régi mérnöki családban.

Édesapja, Lechner József az Állami Vízügyi Igazgatásban dolgozott. A pesti Duna-szakasz szabályozásával kapcsolatos állásfoglalásával és az 1836. évi jeges árvíz során a soroksári Duna-ág elzárásának gondolatával vált ismertté.  Bátyja, Lechner Ágost jogász.

Alig múlt 16 éves, amikor gimnáziumi tanulmányait megszakítva 1849 tavaszán honvédként belépett az 52. honvédzászlóaljba és a világosi fegyverletételig (1849augusztus 13.Görgey Artúr hadtestében szolgálva  Világosig kitartott a szabadság eszménye mellett.  A szabadságharc bukása után sikerült elkerülnie a császári hadseregbe való besorozást, s a Liedemann J. F. bank- és szállítóüzlet alkalmazottja lett.

1849-ben Pesten a Polytechnikumban, majd  1854-től a budai Műegyetemen tanult, s mérnöki oklevelet szerzett, majd a budai építészeti igazgatóság szolgálatába lépett, ahol Reitter Ferenc és Mihalik József irányításával sokféle építészeti feladat megoldásában vett részt.

Vízrendezési gyakorlatát 1865-ben a Felső-Bodrog szabályozásában közreműködve szerezte.

A kiegyezés után 1870-ben Pest vezetése Lechner Lajost a városrendezés és a közművesítés fejlődésének tanulmányozására külföldre küldte, a csaknem egész Európára kiterjedő tanulmányutat követően a központi posta- és távíróhivatal építkezését vezette

1871-ben megnye­ri a Budapest általános szabályozására kiírt, nagy nemzetközi pályázatot, mely alapja a főváros településszerkezetének.  E terv alapján épült át, illetve valósult meg Pest újkori városszerkezete, a körutak és sugárutak, ennek részeként a talán legje­lentősebb, egységes építészeti arculatot mutató Andrássy út.  Az építkezés kivitelezésére alapított Municipalis bank Súgárút-építési vállalat vezérigazgatója lett. 1873-tól a bécsi világkiállítás zsűrijének előadója volt. Az 1878. évi párizsi világkiállításon a magyar kiállítási részleg helyettes kormánybiztosa.

Jelentős munkája továbbá a budapesti csatornázási tervek elkészítése, amelynek jogát ugyancsak terv­pályázaton nyerte el 1873-ban.

Életének és munkásságának kiemelkedő állomása Szeged.  Az 1879-es szegedi nagy árvízkatasztrófa után Tisza Lajos kormánybiztos Lechner Lajost hívta meg az elpusztult város újjáépítési terveinek elkészítésére. Munkatársaival néhány hónap alatt elkészítette a legfontosabb terveket, majd a haladéktalanul elindított kivitelezést a helyszínen irányította 1883 őszéig. Tervei által nyerte el a város je­lenlegi szerkezetét és városépítészeti karakterét. Szakmai sikerét itthon Szeged közönsége és a király ismerte el, de számos külföldi kitüntetést is kapott. Lechner Lajos azt írta szegedi munkásságáról, hogy „áldom a sorsomat, hogy ilyen föladat megoldása jutott osztályrészemül”.

 

1884-től élete végéig a fővárosban dolgozott. Felügyelte az Országház építését, majd 1886-tól Budapest középítési igazgatójaként – egyebek mellett – közvetle­nül irányította a vízellátási és csatornázási munkákat. Irányította a káposztásmegyeri nagy vízmű és az összes nagyobb közmű építését.

1884-től a Műszaki Tanács alelnöke, s 1891-1894 között a Magyar Mérnök- és Építész Egylet alelnöke.

Százhúsz éve Budapesten hunyt el 1897. november 18.-án

 1834-ben – tehát nagy­jából Lechner Lajos születésekor ve­zették be a mérnök szót, amely kiszorította nyel­vünkből a korábbi  geometra és ingeniur kifejezéseket.

Egész életében mérnökként, mondhatnánk városrendező mérnök-menedzserként praktizált: a vízrendezéstől a közművesítésen keresztül a város­rendezésig számos dologgal magas színvonalon foglalkozott, ugyanakkor jól al­kalmazta a mérnöki gyakorlatban a legfrissebb tudományos eredményeket is.

Jó tudni azt a ma alkotó magyar mérnököknek, építészeknek, hogy a Lechner Lajosok, a Lechner Ödönök, a Bánki Donátok, a Déri Miksák, a Vedres Istvánok, a Galamb Józsefek, a Vásárhelyi Pálok, a Kandó Kálmánok, a Kármán Tódorok, a Kós Károlyok, a Neuman Jánosok, a Pattantyús Gézák, a Pollack Mihályok, a Puskás Ti­vadarok, az Ybl Miklósok,  Zsigmondi Vilmosok – és még hosszasan folytathat­nám a sort – utódai.

Szakirodalmi tevékenységét illusztrálja: „Egészséges építkezés váro­sokban és községekben” (1885), továbbá „Szeged újjáépítése” (1891). című művei.

Díjak

Szeged város díszpolgárává választották 1884-ben, s a francia Becsületrend és az olasz Koronarend tisztjévé választották.

EMLÉKÉNEK ŐRZÉSE

A szegedi Lechner  tér  a rekonstrukció során nyerte a Víz utáni modern, európai arculatú varos generál-tervezőjenek nevét. 1972- től pedig e téren emlékkő is idézi a tervező es műszaki irányító emlékét.

A Csongrád Megyei Építészkamara 1997. november 21–24. között Lechner halálának centenáriuma alkalmából „Lechner és Szeged” címmel emlékülést rendezett. Az emlékülést követően helyezték el a Dóm téri árkádok alatti szoborcsarnokban város árvíz utáni újjáépítőjének domborműves emléktábláját (alkotó: Takács Viktória  szobrász-restaurátor )

A Városháza díszterme melletti jobb oldali tanácskozóterme a nevét viseli (falát Benczúr Gyula, Tisza Kálmán, és gróf Tisza Lajos portréi, valamint a Nagy Árvíz témájához kapcsolódó festmények díszítik).

A Lechner Lajos-díj  miniszteri elismerést minden évben hat köztisztviselő kaphatja meg, aki legalább tíz éve dolgozik az építésügyi igazgatásban – ideértve a településrendezést is -, kimagasló szakmai tevékenysége elismeréséül.

A Lechner Tudásközpont viseli nevét, amely Miniszterelnökség háttérintézményeként szaktudásával támogatja a kormány építészetpolitikáját. műszaki dokumentációs központ, az elektronikus építésügy, az építészet, az intelligens városi szolgáltatások és a térségi tervezés képviselője Magyarországon.

A mérnök-polihisztor családra utaló Lechner név utal Lechner Lajos kreatív és tökéletességre törekvő várostervező szemléletével, Lechner Ödön, Jenő és Kamill, s valamennyi Lechner családtag és leszármazott újító, törekvő mérnöki és építész szellemiségével.

Lechner Lajos már mint Szeged város díszpolgára, 762 kötetet adományozott a Somogyi könyvtárnak, amikor 1884-ben eltávozott Szegedről. Ez a gyűjtemény elsősorban idegennyelvű mérnöki munkákat, de szépirodalmat is tartalmaz.

Munkásságának összefoglalóját az interneten is megtaláljuk ma már:

LECHNER  LAJOS  Szeged ÚJJÁÉPÍTÉSE  1891, 2000

http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/tudomany_es_ismeretterjesztes/Szeged_ujja_epitese/flash1/flash1.htm

A SZEGEDI  NAGYÁRVÍZ ÉS ÚJJÁÉPÍTÉS

http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/tudomany_es_ismeretterjesztes/Szegedi_nagyarviz/index.htm

Az írókirály felismerte a szervező és a mémök zseni rendkívüliségét.

Mikszáth Kálmán a kíváló tollú városkrónikás és jellemrajzoló így írt róla:

„Lechner Lajos osztálytanácsost kell elöl említenem, ő a műszaki osztály veze­tője. Kedves arcú, szellemes, nyájas modorú férfi, alig túl a negyvenen. Már ki­váló névvel bírt a szakkörökben, mikor Szeged leendő ábrázatát őrá bízták.

Sokat utazott, sokat tapasztalt és sokat tanult. Azonfelül vannak ötletei és eszméi, de egészen a gyakorlati férfiak közül való, aki nem a saját eszméit akarja keresztülvinni mindenáron, ha­nem rá tudja nyomni a mások eszméire is a saját zsenialitása bélyegét.””

A fürge kedves alak, aki örökké siet, ki mindig fárad, jár valamiben, s még amikor a saját mulatságára diskurálgat, akkor is Szeged érdekében informál, ele­ven kék szemeivel, villogó pápaszemén keresztül már évek előtt ilyennek látta Szegedet, s ilyennek magyarázta az idegeneknek, aminő ma. Ő ma már bizonyosan olyannak látja azt, aminő évek múlva lesz. Mi meg csak évek múlva látjuk meg majd az ő mai érdemeit teljességükben, melyek a várossal fognak nagyobbodni napról napra.”

Lechner Lajos Őt követő generációk számára utat mutatott: nem csupán átvette kora városépítészetének nyugat-európai vívmányait, hanem attól sok esetben elő­remutatóan eltérve, azt a sajátosan magyar viszonyok közt alkotó módon tovább is tudta fejleszteni.

Lechner igazi zsenialitása az a rendszerszemlélete, melyet városfejlesztési ter­vei tükröznek és általa lett képes megvalósulni a megcélzott közösségek társa­dalmi, gazdasági és infrastrukturális harmonizációja.

Lechner Lajos könyvében jól nyomon követhető a városépítésben az együttgon­dolkodás nemcsak a különböző szakágazatok között, hanem a szoros együttmű­ködés a város vezetésével és a lakossággal. Legyen ez üzenet számunkra, hogy képesek legyünk a város lakossága érdekében és megelégedésére úgy dolgozni, unokáink is elismeréssel emlékezhessenek meg városépítő munkánkról.

Őt sem az abszolút etalonnak tartott párizsi modell, sem a nemzeti öntudat mo­numentalitásba hajló építészeti romantika nem bűvölte el. Azt a hivatást gyakorolta és testesítette meg személyé­ben, amit nálunk egészen az 1960-as évekig városi mérnöknek hívtak, és amit azóta – sajnos a szakma műszaki komplexitásával együtt – felszámoltak.  Sok érdemes címe mellett Lechner Lajosban az első hivatásos magyar városi főmérnököt tisztelhetjük. Máskép kifejezve Lechner Lajos az a főorvos-professzor, aki e nagybeteg városnak a teljes értékű és mi­nőségi életet tudta visszaadni. A feladat nagyság­rendje és nemessége összekovácsolta őket, s ezt a képessége csodálattal nézzük ma, amikor a szakmai specializáció sokszor ellene dolgozik a feladat komplexitásának.

AZ ÁRVIZ KÖVETKEZMÉNYEI

  1. március 5-én Dóc község határában, Petresnél, Szegedtől 25 km-re a megduzzadt Tisza átszakította az árvédelmi töltést. A víz átbukott a sövényházi (ma Sándorfalva) és az algyői töltéseken, és Észak felől zúdult a város felé. A víz­tömeg másik része elöntötte Fehértó és Dorozsma térségét. Végül március 12-re a a rókusi vasúti töltést átszakítva elárasztotta Szegedet. Másnapra a Vár és közvetlen környéke kivételével, az egész város víz alá került. A 6350 házból csupán 350 maradt épségben, a többi, főleg a vályogból épültek az árvíz áldozataivá váltak. A 75.000 városlakó túlnyomó része elmenekült, mintegy 150 ember esett áldozatul.

A miniszterelnök megvádolta Szegedet, hogy vesztét maga okozta, amiért a tör­vényhatósági bizottság az 1876-i árvíz után név szerinti szavazással néhány szó­többséggel körtöltés építése ellen döntött. Ez ugyan igaz volt, de méltánytalan, mert nem vette figyelembe a Város óriási adóterheit és a körtöltés elviselhetetlen költségeit. Figyelmen kívül hagyta a Pallavicini-uradalom ellenérdekeltségét is.

Legelső föladat volt a víz levezetése és a város belső területének kiszárítása. A megbízott vállalkozó a vásárhelyi vasút át­szakadt töltésének réseit rőzsével és cölöpökkel tömte be, s a szükséges földet Öthalomból hajón, a szőregi és oroszlámosi magaslatokról vasúton szállította.

Annak érdekében, hogy a város területét minél előbb vízteleníteni lehessen, szükséges volt egy ide­iglenes, szádfalak között megvalósuló körülzárás megépítése, hogy a város terü­letéről a vizet ki lehessen szivattyúzni. A nyár folyamán 120 nagy teljesítményű gőzszivattyú dolgozott a városban és 33 millió köbméter vizet távolított el.

  1. szeptemberére száradt ki a város annyi­ra, hogy lehetővé vált az ideiglenes lakóépületek építése.

A VÁROSRENDEZÉSI PROGRAM

Ötödnapra a nagy Víz után, 1879. március 17-én látogatta meg a hullámsírba dőlt Szegedet Ferenc József. A  korabeli sajtó tudó­sításából derül ki, hogy Dáni Ferenc főispán kínálta föl a királynak a szállóigét, amelyet a szájhagyomány kerekített ki – több változat után Ferenc József szájába ebben a formában adva: „Szeged szebb lesz, mint volt!”

Reizner János főjegyző részletes tervezettel állt elő a Város újjáépítésé­nek megkezdéséhez. Javasolta, hogy építsenek ki árvízvédelmi vonalat; a szabá­lyozási tervek elkészítésére, a károk fölbecslésére alakítsanak bizottságokat; az építkezésekre adjon az állam tíz millió forint segélyt; az új házakra tizenöt évi adómentességet; az adókra félévi haladékot (moratóriumot); építsenek kaszár­nyát; a megye székhelyét tegyék át Szegedre. A körtöltés minden idegen ármentesítő társulattól függetlenül a Város gondjaira legyen bízva. Az építkezéshez mindenki csekély kamatra kapjon hi­telt. Újszegedet Szegedhez kell csatolni. Mivel az egész város föltöltése lehetet­len, egyelőre csak a főbb útvonalakat és a házhelyeket kell föltölteni. A várat le kell bontani, és helyette a Mars téren kell kaszárnyát építeni. A vár helyére és a Dugonics térre templomot terveztek. A városházára még egy emeletet kell húzni. A hidat a városházával szemben kell fölépíteni. A belvárosban csak kétemeletes házat szabad emelni. A piac maradjon a Széchenyi téren.

Kossuth Lajos 1879.  április 21-én elkezdett csak június elején Elmélkedés Szeged reconstuctioja felől címmel, az előbbinél is terjedelmesebb levelét. Ebben számos javaslattal szolgált. A város alagcsövezését csatornázását és föltöltését szorgalmazta. Szerinte nemcsak az alapozásban, de a falakban is betont kell használni addig a magasságig, ameddig az árvíz emelkedett. A habarcsban a homok legyen kétszer annyi, mint a mész, és a keveréket melegen kell fölhasználni. A mélyebb talajon fa-, sőt vascölöpökre kell építkezni. Minden utcát ki kell kövezni, hogy a föltöl­tött földet az eső el ne mossa. A jövő Szegedje szerinte nem állhat falusias jellegű földszintes házakból. A külvárosokban is emeletes házakat, udvart és kertet is szívesen látott.

  1. június 13-án külföldi szakértőket fogadott a Város. Három nap tanulmányozták a helyszínt, s utána terjedelmes szakvéleményt vetet­tek papírra. Tisza Lajos utasította a szegedi folyammérnökséget, dolgozza ki a várost körülölelő körtöltés tervét.

Szeged fontosságát a magyar gazdasági életben nemcsak mezőgazdasági termékei és kereskedelme indokolta, hanem fekvése is. A Dél-Európa felé tartó közlekedés fontos góca volt város, különösen, hogy 1858-ban megépült a Tiszán átvezető vasúti híd. Két fontos vasút, az Alföld—Fiume és a Budapest-Temesvár vonalai keresztezték itt egymást. De a város nem rendelkezett állandó közúti kapcsolattal a folyó másik partjával. Ezért az újjáépítés egyik fő előirányzata az állandó közúti híd felépítése volt.

A Nagy Víz elmosta a várost, a Belváros ki­vételével megsemmisítette a város középkorból eredeztethető szerkezetét, de nem törölte el a szabad királyi város polgárságát, polgári tudatát és élni akarását.

AZ ÚJJÁÉPÍTÉS SZERVEZETE

A katasztrófahelyzet lehetővé, sőt szükséges­sé tette, hogy a kormányzat szögre akassza a városi autonómiát azzal, hogy telj­hatalmú kormány-, sőt királybiztos kezébe adja a teendők meghatározását és a megvalósítás megszervezését.

Május 12-én fogadta el a Ház a Szegedről rendelkező törvényeket: az újjáépítés föltételeként nélkülözhetetlen kisajátításról szóló 1879. évi XIX. és a királyi biz­tosságról szóló XX. törvénycikket.

A törvény szerint a királyi biztost 12 tagú tanács támogatja. A szükséges szakembereket a minisztériumok adják. A törvény szerint a szegedi állami és törvényhatósági „közegek” „a királyi biztos rendeleteit a hatáskörébe utalt ügyekben feltétlenül teljesíteni tartoznak”

Szeged újjáépítésének megszervezésére és irányítására a király teljhatalmú megbízatással június 4.-én Tisza Lajost (1832-1898) nevezte ki királyi biztossá, aki Tisza Kálmán miniszterelnök öccse volt.

Tisza Lajos az Új-Zsótér-házban berendezett rezidenciáján  1879. június 12-én kezdte meg működését.

Munkáját 12 tagú tanács segítette, biztosi hivatalát szakemberekből állította össze.

A királyi biztos hatásköre — egyebek mellett — az árvizet követő valamennyi teendőre, a város újjáépítési tervének és építési rendszabályainak megállapítására, a városrendezési és -építési célú kisajátítások elrendelésére (1879: XIX. te), a kárbecslésre, a segélyezésre és a visszatelepítésre terjedt ki.

A királyi biztosság szakemberei sorában a Lechner vezette műszaki osztály volt a legnépesebb és legfontosabb részleg. A mérnökök mellett sok rajzoló és műszaki tisztviselő is dolgozott a főreáliskolában.

Lechner és csapata  szeptember elejére készült el a városrendezési tervvel. Feladatkörük sokrétű volt:

a telekkönyv vezetése, az útépítési munkálatokkal, csatornázással, vízvezeték-építésével foglalkoztak, terveket, költségvetést készítettek, szerződést kötöttek a vállalkozókkal, felülvizsgálta az elkészült létesítményeket. A harmadik részleg dolgozta ki a város építési rendszabályait, javaslatokat tett az egyes középületek elhelyezésére, elbírálta a magánosok építési engedélyeit. Felügyelt az építés rendjére, gondoskodott az építőanyag szállításáról és szétosztásáról. Irányította a közkertek létesítésével, fák ültetésével kapcsolatos munkát. Az osztályt Lechner Lajos vezette, a teendőket Juraskó Jakab, Puchala Adolf segédmérnökök, valamint Porzsolt Gyula fogalmazó látta el.

LECHNER LAJOS TERVE ÉS ANNAK VÉGREHAJTÁSA

Mikszáth október 7-i cik­kében (A terv) Lechner tervét zseniálisnak minősítette.

„Zseniális, mert annyira világos, mint egy hatalmasan kidomborodó eszme valamely képen, mely szinte magával ragadja a nézőt. A laikus szem előtt is a girbegurba város, mintha vala­mi sajátszerű varázslat lenne, egyszerre szabályossá válik, redőit leveti, kiálló bordái kisimulnak., utcái kanyarodás nélkül futnak a körutaknak, s ez mind olyan egyszerű, olyan természetes, hogy az ember önkénytelenül kiált föl: »No, ezt én magam is így csináltam volna meg. Hiszen olyan könnyű volt!« S éppen az a Lechner dicsősége, hogy amit ő itt kivitt, az nekünk olyan könnyűnek látszik.”

 

Lechner Lajos kidolgozta s szeptember hó folyamán önálló füzetként közzétette „A Szeged szab. kir. város újjáalakítására készített terv magyarázatát. Az újjáalakítás alapelveit Lechner így foglalta össze: 1. A város területének árvíz ellen való lehető biztosítása. 2. A város megfelelő és helyes beosztása, tekintettel a jelenlegi helyzetre s a város jövőben való szabad fejlődhetésére. Helyes építési rendszabályok megállapítása, a vár lebontása. 3. A kereskedelem, közlekedés és forgalom érdekében szükséges és kívánatos átalakítások. (Hídépítés, rakpartépítés, új utcák és burkolat kérdése.) 4. Egészségügyi építkezések és intézkedések. (Köztisztaság, csatornázás, vízvezeték, világítás.) 5. Középületek és közkertek célszerű elhelyezése és berendezése. 6. Esztétikai szempontok.

A tervezet kivitelezéséhez Lechner „Kiviteli sorozat”-ot, azaz építési sorrendet állapított meg. Ennek megfelelően készültek el a szükséges műszaki helyszínrajzok, mély- és magasépítési tervrajzok, amelyeket részben már az újjáépítés menetében nyomdai úton sokszorosítottak. A tervanyag legfontosabb részét Lechner Lajos Szeged újjáépítésének történetét ismertető könyvében adta közre.

A királyi biztosság 1883. december 31-én befejezte tevékenységét, de a műszaki osztály, szintén Lechner Lajos vezetésével, mint miniszteri kirendeltség 1884. június 15-ig még tovább működött.

VÁROSMÉRÉS, TÉRKÉPEZÉS:

Az árvíz utáni rekonstrukciós tervet Lechner Lajos készítette el és irányította Wein Auréllal közösen.

Új földmérést, várostérképet, telekkönyvet készítettek. Keze alatt tizennégy mérnök és egy sereg műszaki rajzoló csöndesen dolgozott, éjjel-nappal mérte, térképezte a várost.

A munkához Bainville részletes várostérképe szolgált alapul. Halácsi Sándor földmérő mérnök kapta meg a megbízást, hogy a megújítandó Szeged városi rendezési tervhez a méréseket elvégezze. A háromszögelési munkáknál, ami minden térkép­készítésnek az alapja, már az alappontokat úgy kellett nekik elhelyezni, hogy bármilyen földmunka, bármilyen feltöltés vagy bontás ellenére fönnmaradjon mindaddig, amíg az a városrész kitűzésre nem kerül. Tehát a megvalósítás pillanatáig. Halácsi mérnöknek már júliusban a szerződés aláírásakor ismernie kellett Lechner elképzeléseit a város végleges rendezési tervével kapcsolatban, hiszen anélkül nem tudhatta, hogy rakja le a hálózat részeit. Szeptemberre elkészült az anyaga, a háromszögelési munka mostoha körülmények között, hosszú szárú csizmában – helyezték el a vastányémak nevezett fő alappontokat. A 3 méter hosszú, a földből 80 cm-re kiálló vasoszlopokból mára kevés maradt meg.  Mivel épp két évvel az árvíz előtt aláírták a „méter-egyezményt, így ők már méter­rel dolgoznak, s ezres méretarányt használnak, s térképük így vált időtállóvá.

Evvel párhuzamosan készült Kuklay Béla árvízi királybiztos segédmémök vezetésével a fúrásokon alapuló vizsgálat egy egész város területére kiterjedő építésföldtani térképezés is. A Tisza jobb partján a humuszos réteg alatt sárga, kötött rétegsort tártak fel, melynek felső 2-3 m-ét „homokos agyagnak”, alsó 6-7 m-ét „zsíros agyagnak” nevezték el.

Ma már elképzelhetetlen, hogy számítógépek, másológépek, légifelvételek nélkül hogyan sike­rülhetett gyorsított ütemben elkészíteni a pontos geodéziai felméréseket és a sza­bályozási terveket, nagykapacitású munkagépek nélkül néhány év alatt elvégezni a nagymennyiségű földmunkát, útépítéseket, „kövezéseket”, csatomázást, kőpart- és hídépítést. De ennél talán méginkább csodálni való a telekrendezések és az ez­zel járó kisajátítások, kártalanítások precíz megtervezése és lebonyolítása – köz­megelégedésre. Különösen, ha arra gondolunk, hogy ma a magántulajdon min­denhatóságára hivatkozva a legkisebb tervezett telekrendezést is kerülni illik. 

A VÁROS FÖLTÖLTÉSE

A későbbi árvízkárok megelőzésére a közvéleménnyel összhangban a város terepfeltöltését irányozták elő.

Volt olyan elgondolás, hogy az egész körtöltésen belüli területet tölt­ik fel az árvízszint feletti magasságra,

azaz a Tisza vízmércéjének ma is érvényes 0-ponti szintje fölötti, egységesen 822 cm-ig való talajszintemelést javasoltak- ez volt az ún. eszményi szint. A „nagyárviz” a nullpont felett 8,06 m-en tetőzott.  Miután azonban ez belátható időn belül nem volt elvégezhető, helyette egy változó magasságú feltöltés tervét fogadták el, mely a tiszai fővédvonal mellett a legmagasabb, és kifelé fokozatosan csökken.

A munkálatokat a norvég származású budapesti Gregersen Guilbrand vállalkozó 180 munkanap alatt végezte el. 1880 nyarától kezdve. A körtöltés övezte város-területnek mintegy felét takarja mesterséges földtömeg. A Nagykörúton belül a feltöltés 3 m-nél általában magasabb, de mint mára kiderült, nem emelhettek 4-6 métert Szeged belvárosának szintjen, ezek a számok a belvárosnak a Tisza nullpontja feletti átlagos magasságát jelölik.

A városterület körtöltésen belüli része átlagosan 2 m-es feltöltést kapott, egyenetlenül. A feltöltéshez 16,1 millió köbméter jó minőségű földanyagot szállítottak a városba. A feltöltő anyagot Szőregről hozták a meglévő vasúti hídon át, de Szentmihálytelekről és a város közvetlen közeléből is sokat termeltek ki.

Mint tudjuk, a feltöltés jelentős része elmaradt – a városközpontra, a körutakra és a sugárutak belső sza­kaszaira szorítkozott elvágva ezzel a korábban jóváhagyott csatornázási kon­cepció – minden víz Alsóváros irányába folyjon – következetes megvalósítási le­hetőségét. Fokozatosan kezdték végrehajtani az utcák, a beépítés sorrendjében a telkek feltöltését is. A továbbiakat a pénzszűke miatt a telektulajdonosokra bízták A belvizek elvezetéséről sajnos nem gondoskodtak.

A részleges –kazettás- föltöltés következtében jött létre a városkép groteszk sajátossága: a város belső részein az eredetileg emeletesnek épült házak az utcaszint feltöltésével az utca felől földszintesekké váltak, míg az udvar felől a ház tovább­ra is emeletes maradt. A város külső részein viszont az előírásosan eszményi nívóra épített házak a feltöltetlen utcaszint okán pincéjük a terepszint fölé emelkedik, a földszint pedig emeletnyi magasságra került.

A hatalmas méretű földmunkálatokhoz a szegedi és környékbeli kubikosokon kívül Pó-vidéki; lombar­diai olasz földmunkásokat is szerződtettek. A napi 3-4 forintot (csaknem fél má­zsa búza árát) is megkereső kétkézi munkások föllendítették a kereskedelmet és az ipart.

 

ÁRVÍZ ELLENI VÉDELMI RENDSZER

 

Szeged város létét, majd 1879-es pusztulását egyaránt a Tiszának köszönheti.  Az árvízkatasztrófa nem csak Szeged életében, de a teljes Tisza-völgy árvízmen­tesítésében is fordulópontot hozott. A nagy alföldi vízszabályozási programot Széchenyi István álmodta meg és Vásárhelyi Pál töltötte meg műszaki tartalom­mal, azonban haláluk után a szabályozás munkája sokszor tévutakra került és nem egyszer az eredeti koncepciótól eltérő módon, kisstílű helyi érdekek előtérbe kerülésével hibás megoldások születtek. Szeged város pusztulása az egész ország figyelmét újra ráirányította a Tisza-szabályozás fontosságára, ez újra nemzeti üggyé vált, új­ra előtérbe került az eredeti Vásárhelyi-féle egységes koncepció. A szétparcellá­zott helyi érdekek központi akarattal, a valós érdekek felismerésével további 25 év kellett hozzá, hogy a szakma a Ti­sza-szabályozást az 1900-as évek elején befejezettnek nyilvánítsa.

 

Az árvízben gyakorlatilag megsemmisült várost teljes egészében újra meg kellett tervezni, a koncepciónak egyik sarkköve az árvízvédel­mi biztonság megteremtése. Újból fölmerült a Maros-torkolat áthelyezése Szeged alá, annak laikus vélelmezésével, hogy ez esetben  nagyárvízkor a Tisza vízhozamának mintegy felétől mentesülne a város. Valójában ez nem így van, s a kor városrendezői nagyon helyesen döntöttek úgy, hogy nem a Maros-torkot kell áthelyezni, hanem a Maros-torkolat alatti Tisza-szakasz szűkületét kell megszüntetni a visszaduzzasztó hatás mérséklésére.A szakértői bizottság számításai szerint a Maros-torkolat Szeged alá helyezése csak mintegy 15 cm-rel szállította volna le a szegedi mértékadó szelvényben vízszintet, ugyanakkor ez jelentős költséggel járt volna. A városrendezési tervben elfogadtatott a szegedi szűkület kiszélesítésének szükségessége, amelyhez a az újszegedi árvédelmi töltést több, mint 250 méterrel kellett kijjebb helyezni („bellebbezni”)

Meg kellett állapítani a várható vízmagasságot is. 1881-ben azonban a Tisza a szegedi vízmércére vonatkozóan 846 cm-es rekordmagassággal tetőzött, s ezek után korrigálták a terveket, ehhez a magassághoz adtak hozzá másfél méteres biztonsági értéket, s így 10 méteres kiépítettségi magasságot állapították meg.

PARTFAL-RAKPART

Az árvíz utáni városrendezés és árvédelmi fejlesztés egyik legnagyobb létesít­ménye a Szeged belvárosi partfal-rakpart. Nem csupán árvízvédelemről de közlekedésről, közúti, vasúti és vízi közlekedésről, áruforgalomról, de városesztétikáról is szó van, mivel a partfal megjelenésé­ben, funkciójában 100 évre meghatározta Szeged belvárosának arculatát. A tervek szerint cölöpalapozású, ún. emeletes tégla partfal épült, az alsó rakpart plusz 6 méteres magasságra, míg a parapetfal, melyet az 1881. évi árvíz hatására utólag terveztek a felső támfal tetejére, a +991-es magasságra épült ki. A mögötte történt nagymérvű feltöltés a biztonságot megfelelően megteremtette.

A munkálatokat 1880—1883-ban a Hellvag és Würth céggel végeztették, majd pedig 1884-től kezdve Wein Aurél és Bayer Béla kir. mérnökök vezetésével a város házilag végeztette. Az összesen 5210 méter hosszú kőpart 0-szint feletti magassága 9—10 m volt, amelynek koronájára széles, kavicsolt kocsiutat, s egyes helyeken rakparti lejárókat létesítettek.

A partfal építése rendkívül sok nehézséggel járt – a heterogén altalaj miatti partsüppedések, talajcsuszamlások, az építés alatti árvi­zek miatt – de végül 1886-ban befejeződött s közel 100 éven át szolgálta a város érdekeit, valamint meghatározta  folyóparti arculatát.

KÖRTÖLTÉS

Az első perctől el­határoztatott a város belterületét védő körtöltés kiépítése úgy, hogy az ne közvetlenül a város falai alatt legyen, de mindenképpen az Alföldi Vasúton belül, valamint a város hatáskörében létesüljön. A mintegy tizenkét kilométer hosszúságú, a várost félköralakban övező védőtöltés átlagosan tíz méterrel emelkedett a Tisza vizének 0 pontja fölé, s koronája hat méter szélesre épült. Külső oldalait az esetleges hullámverések ellen 40 cm vastag tégla-, illetve kőburkolattal erősítették meg. A körtöltés által körülvett terület 16 km2-ben állapíttatott meg 

KÖRUTAK

A sugárutaknak, a körutak belső lokalizációs vonalként szolgáltak, míg a sugárutak folyamatosan a Tisza felé emelkedve, egy esetleges katasztrófaesetén menekülő utakat jelentettek. A kiskörutat a +8,22-es, a nagykörutat a +7 méteres magasságra töltötték fel, kimondva azt is, hogy a körutakat csatornával áttörni nem szabad.

SUGARAS−KÖRUTAS VÁROSSZERKEZET ALAPTERVE

A város sietett az újjáépítés programját megfogalmazni, amelyre 1879. május 18-19-én került sor. A „gépesített” tervezés korában is elké­pesztően rövidnek tűnik az a néhány hét, amíg a terv koncepciója és a néhány hó­nap, amíg a végleges terv megszületett.

Az egykori utcák helyén alig 300 ház árválkodott. A feladat rendkívüli volt. Nem házakat kellett újjáépíteni, hanem egy teljesen új várost teremteni.

A város jelentős részét még víz borította, amikor 1879 júliusában már nyomta­tásban megjelent a régi városalaprajzra vetített újjáépítési terv majdnem végleges változata. Lechner Lajos a mesterszabász óvatosságával és előrelátásával szabta Szeged új ruháját.

A körutak és sugárutak által meghatározott út- és utcahálózat egészében teljesen új városszerkezetet alakított ki, amely megfelelt az árvízvédelmi szempontoknak, a távolsági és helyi közlekedés igényeinek és a korszerű városépítési elveknek.

Kézenfekvőnek tekintettek a varos utcainak a 19. században kialakult, Párizsban, Bécsben es Budapesten mar sikeresen alkalmazott, korutas-sugaras rendszer szerinti kiépítését, amely szerint a varos kozéppontjában helyezkedik el az új, állandó közúti híd.  Megközelítőleg négyszáz méter sugarú körívet ír le a 30 méter széles kiskörút, amellyel párhuzamosan, 400 m távolságban fut a 38 m széles nagykörút. Az ezeket összekötő öt országút és három helyi közlekedést szolgáló sugárút mind a városközpont fele irányul, ezek szélessége a kiskörúton belül 30 m, azon kívül 38 m. A nagykörút szélessége páratlan előrelátásról tanúskodik: ma is elegendő. Az utcák általános szélessége 15 m.

Az árvíz utáni újjáépítéssel nem csak a varos halmazszerű, a vízjárta területeket kerülgető utcahálózata, hanem az ahhoz igazodó es a beépítést is meghatározó telekformák is eltüntek, teljesen új, alapvetően derékszögű utca- es telekrendszer született. Megtörtént az utcák kiegyenesítése. A főutak kettős funkciót kaptak: a közlekedés mellett árvízvédelmi feladatuk is lett.

Szeged fejlődése, s főképpen a város és távolsági közlekedés szempontjából fontos szerep hárul az állandó tiszai közúti hídra: annak „helyéül a városházával szemben eső rész jelöltessék ki, s a hídfő előtt ismét egy alkalmas szabad tér hagyassák fenn”. A bizottság azt is nyomatékosan javasolta, hogy „minél több alkalmas tér és illetőleg vásárállás hagyassák fenn …”

A közgyűlés által igényelt egy kö­rút helyett kettőt tartalmazott a terv, a Körtöltés nyugaton és délen a vasúti tölté­sekkel együtt haladt, a Kárász utca nem folytatódott egyenesen az Alsóváros felé, nem jutott minden korábbi saroktelek-tulajdonosnak ismét saroktelek, a Kiskörűt nyomvonalába több, az árvíztől megkímélt épület is beleesett.

VÁROSI ÖVEZETEK

A királyi biztosság 1880-ban három kerületre osztotta a várost:

  1. kerület: A Palánkból, a lebontandó várból és a városháza körüli területből kialakítandó új városközpont
  2. kerület: A két körút közötti terület

III. kerület: Alsóváros, Móraváros, Rókus, Felsőváros

A régi város az egykori vár közelébe csoportosult házakból, városrészekből, girbe-gurba utcákból, üres terekből – kikerülve a mocsarakat, mély részeket – állt. Az árvizet követően ezt a zavaros helyzetet vonalzóval és körzővel állították helyre. A körutakhoz, sugárutakhoz és magassági viszonyaihoz igazodva új, tágas utcákat, háztelkeket létesítettek.

A Vár 1686 óta a katonaság székhelye volt és közvetlenül Bécs alá tartozott. Szegedet igen érzékenyen érintette, hogy a Belváros szívében, a legjobb helyen olyan létesítmény volt, amelyre semmi befolyással nem rendelkezett. Ezért kérték a város vezetői a királytól március 17.-i látogatása alkalmából, hogy bocsássa rendelkezésükre a Várat. Amikor ez megtörtént és Szeged város tulajdonosként járhatott el – biztos ami biztos alapon – azonnal lebontották. Fontos volt az innen nyert tégla, de a politikai indíték sokkal jelentősebb volt. Kicsit olyan intézmény volt a Vár a szegedieknek, mint a Bastille a párizsiaknak.

A vár lebontásával a belváros mai kialakítására nyílt lehetőség.

Szeged hajdani hármas tagozódása már magában is kellő alapul szolgált a kapitalista városfejlődés számára. Az egykori Palánk kezdettől fogva, már a középkorban s a hódoltság utáni újjáépítés során is a kereskedelem, a kézműipar központja volt. Fölsőváros a hajósok, halászok, kézműiparosok, kereskedők sajátos Tisza-parti településeként vált nevezetessé. Alsóváros pedig a mezőgazdasági, paraszti lakosság otthonául szolgált. A XVIII. század második felében keletkezett s a XIX. század első felében, Móravárossal egyetemben fejlődő Rókus jobbára az újonnan betelepülő, szegényebb lakosságnak teremtett az Alsóvároshoz hasonló, részben még falusias jellegű életteret.

A belső körúttal határolt belvárosban az állami és városi igazgatási szerveket helyezték el, valamint egyházi, oktatási intézmények székházai kaptak helyet.

A két körút közé a műhelyeket, boltokat is magába foglaló családi házakat, bérházakat, palotákat tervezték – amelyekben a városi polgárság zöme (hivatalnokok, kereskedők, iparosok) lakott.

A külső övezetben a gyárakat, közüzemeket, raktárakat és vasúti központokat kívánták elhelyezni.

A Lechner-féle terv teremtette meg a Rókus-Móravárosban kialakított üzemi (ipari) területek alapját. A gyártelepek helyét úgy kell megállapítani, hogy azzal mind a nyersanyagok, mind pedig a késztermékek olcsó szállítását lehetővé tegyék. Ugyanakkor nagy figyelmet fordítottak a városfejlődés esztétikai szempontjaira és a lakosság egészségvédelmi követelményeire is. Elvetették annak a lehetőségét, hogy a Belváros területén gyárak épülhessenek. A bizottsági javaslatot a közgyűlés korszerű, előrelátó módon némileg módosította: A bűzös és nagy kifolyású üzemek építését egészségi szempontból kizárólag az Alsó Tisza-part mentén e célra már kijelölt területen engedélyezte. Tisztában voltak azzal, hogy a helybeli és az idegenből esetleg beáramló tőke csak akkor vállalkozik a régebbi gyári üzemek újjáépítésére és újak alapítására, ha annak jövedelmezőségét biztosítottnak látja

Napjainkra Szeged összefüggő gazdasági területe az észak-nyugati szektorban a jellemző szélirányba esik, és a város levegőszennyezettségének egyik forrása volt sokáig. Ugyanakkor reálisan látni kell, hogy más észszerű fejlesztési irányt a vasút és a közút hálózatának, valamint a Tisza vonalának figyelembevéte­lével aligha találhatott volna bárki.

Az újjáépítés során vált Szeged kétparti várossá: 1880-ban bekebelezte az ad­dig Torontál vármegyéhez tartozó Újszegedet, amelyet a védőgát ellenére az 1877-es árvíz a 850 főnyi lakosságával elmosott.

Lechner Lajos 1881-ben en­nek a területnek is elkészítette a rendezési tervét, követve a jobbparti oldal kétkörutas és sugárutas szerkezetét. Újszeged ebben az időben a város és a környék lakosságát kiszolgáló, főképpen gyümölcstermelő kertészeti, valamint, üdülő, nyaraló, szórakozó település volt, afféle kertváros.  A királyi biztosság műszaki osztálya által 1879-ben szerkesztett átnézeti vázlatrajz a Népkertet jellemző módon „városi szórakozó erdődnek nevezte.

A TELKEK ÚJRAOSZTÁSA

A körutak létesítése már magában véve is gyökeresen átalakította a város alaprajzi szerkezetét, s természetesen súlyosan érintette az ingatlantulajdonosokat. Ennek a kettős körút rendszernek a megteremtését elsősorban az 1879: XIX. tc. tette lehetővé, amely szabályozta a szükséges kisajátításokat. Nagy érdeme az érintett tulajdonosoknak, s mondhatni az egész lakosságnak, hogy helyhez való kötődését alárendelte a közérdeknek. A törvény hatályosságára és a lakosság megértő magatartására még nagyobb szükség volt az „új utcák” létesítése szempontjából. Hogy a lakosság ezt kellő megértéssel fogadta, abban szerepet játszottak a város vezetőségének a század eleje óta több ízben kiadott rendelkezései, amelyek értelmében az új építkezéseket az útvonalaknak a Szépítő Bizottmány véleménye szerinti kiegyenesítéséhez, szabályozásához kötötték.

Irányelv volt, hogy a szabályozási vonalak lehetőleg az épen maradt, szilárd épületek figyelembevételével állapítandók meg. Ezek elsősorban a Belvárosban helyezkednek el, ezért ezen a területen „okszerű” változtatásokra nem kerülhet sor. A külvárosokban viszont az újszerű szabályozásnak nem volt akadálya.

A Víz elött az iparosok körében nagy volt az igény a saját házra, telekre, ezért a nagytelkek egy része elaprózódott. A 300 negyzetméternél kisebb telkek a sűrű beépítés következtében a tűzveszély kockázata is megnőtt volna, ezért  a kis telkeket megszüntettek úgy, hogy a nagy telkek tulajdonosait megfelelően kárpotolva, hozzájuk egy-egy nagy méretű telekből hozzátoldottak, a kis telkek tulajdonosainak pedig az érteknövekedés arányában fizetniük kellett új telkük megváltásáért.

A háztelkek újraosztásánal figyelembe vettek azt, hogy minden háztelek lehetőleg ugyanazon a helyen maradjon, ahol azelött volt, minden háztelek tulajdonosa ismét telekhez juthasson akkor is, ha eddigi telke új utcába vagy térre esett, minden teleknek lehetőleg szabályos alakja legyen, és bizonyos meghatározott területnél kisebb ne legyen es minden jogos igény kielégíttessék.

SZABÁLYOZÁSI ELŐÍRÁSOK

Az épülő város építészeti előírásai jóval szigorúbbak lettek a korábbiaknál. Meghatározták a város egyes részein az épülő házak anyagát, magasságát, méretét. A bel- és külvárosi építkezések kerületenként részben eltérő építőanyagát, az épületek szintmagasságát a királyi biztosság által 1880-ban kiadott szabályzat részletesen meghatározta.

A nagykörúton belüli övezetben nem lehetett csak kő-, vagy téglaházat építeni.

Meghatározták a Belvárosban és a külvárosban építhető házak magasságát, típusát és építőanyagát.

Kétemeletesnél magasabbak csak középületek lehettek. Az első kerületben csak akkor engedélyeztek földszintes házat, ha annak falvastagsága lehetővé tette a későbbi emeletráépítést. A felépítmények anyaga a Belvárosban csak kő és tégla lehetett.

Az új építési rendszabályok megkívánták a házak szilárd alapozását, tartós falazatát és tűzbiztonságát. A vályogházak építését csak a Nagykörúton kívül engedélyezték, s azt is csak úgy, hogy tégla- vagy kő alapzatú legyen s az eddigi legmagasabb árvízszint (806 cm) felett 16 cm-ig téglából vagy kőből épüljenek.

A szabályzat újabb rendelkezéseket hozott a tetőzet ácsszerkezetének és befedésének módozataira, anyagára is. Egész Szegeden tiltották a nád- és zsindelytetőt.

A bizottság véleménye szerint a külvárosi házak továbbra is megtarthatják népies modorukat azzal a megszorítással, hogy csak a „véggel való építkezés tiltassék, s e helyett a fordított házak építései engedélyeztessenek …” A közgyűlés a házak fordított építésére vonatkozó javaslatot elvetette. A bizottságnak a külvárosi házak szélességével való elfordítására vonatkozó elképzelése a falusi beépítési módtól a városias jelleg felé haladó, szerény, mégis figyelemre méltó lépést jelentett volna. E tekintetben Kossuth Lajos gyökeresen újszerű változtatást javasolt: »ha az alsóvárosi lakosság a földszinti házak eszméjéhez ragaszkodnék, … Szeged az újjáalkotás után is legnagyobb részben csak falu volna, nem város … a külvárosok számára nem a Belváros palotaszerű típusára gondolok, hanem az angol építési módra, hol még … a munkásházak is mind emeletesek. Ámde … Szeged külvárosi népe nagyrészben gazdaemberekből áll, akiknek ólakra, színekre s más melléképületekre is szükségük van …, ha nem is mindenütt, de bizonyosan a gazdák lakta részekben az elkülönözött, de mindenesetre emeletes „villa”-szerű építkezés van indikálva; az utcára ház és kert … s hátul az udvar és gazdasági épületek«.

VÁROSKÉPI MEGJELENÉS, ÉPÍTÉSZETI STÍLUS

Az épületeket az eklektika jegyében tervezték.

Lechner mérnöki kara igyekezett megőrizni a régi városrészek hangulatát.

A Királyi Biztosság Műszaki Osztálya a szabályozási tervhez igazodóan a la­kosság részére szinte minden elképzelhető változatra típusterv-sorozatot dolgo­zott ki. A típustervek komplett csomagban voltak megvásárolhatók az építési köl­csön nyomtatványaival együtt. Az egész város területére húsz féle típustervet dolgoztak ki a lakossága részére, az anyagi lehetőségeket és a helyi hagyományokat is szem előtt tartva.

Közöttük szerepeltek „napsugaras” házak tervei is. A rekonstrukció első éveiben s ezt követően rendkívül nagy számban épültek napsugaras oromfalú lakóházak, s nemcsak Alsó- és Felsővároson, hanem Móravárosban, Rókuson és Újszegeden is. Lechner Lajos és műszaki osztálya az árvíz előtti példákhoz igazodva több típustervet készített. Közöttük olyanok is találhatók, amelyeknek háromszögű oromfalát nem napsugaras díszítés borítja, hanem egyszerű, egymás mellé helyezett fűrészelt deszkasíkok alkotják.

Igen alapos műleírás és anyagkivonat könnyítette a terveknél az anyagbeszerzést és az elszámolást. Egységesebb színvonalat képviseltek az egy és kétemeletes lakóépületek tervei, túlnyomó részt iskolázott kézre valló homlokzati rajzaik segítették elérni a megvalósult épületek összhangját, alázatos egymás mellettiségét, illeszkedését. Igyekeztek a használatnak megfelelően nagy portákat és kapuzatokat tervezni a gazdálkodók és iparosok számára.

Az első öt évben 9300 ház épült fel ilyen módon tizenöt évi adómentességgel. A legegyszerűbb ház 900, a legdrágább 4000 forintba került.

A legszegényebb építtetők kamatmentes kölcsönt kaptak, s az egész összeget tíz év alatt egyenlő részletekben kellett visszafizetniük.

A tűzbiztonság szempontjai szerint a házak tetőzetének befedésére az első kerületben csak cserép vagy pala, a második kerületben cserép és pala, valamint zsindely volt használható.

Rókuson, Móravárosban igen sok, szükség szülte, ideiglenes, féltetejű lakóház épült, gyakran a telek belső részén. Alsó- és Felsővároson sok napsugaras oromdíszű házat építettek.

Városesztétikai és közegészségügyi szempontokra való tekintettel a szabályzat értelmében gyárak, üzleti és ipari épületek, amelyek nagyobb gőzerővel működnek, továbbá vágóhidak, sertéshizlaldák építését csak a külvárosokban, külön e célokra kijelölt területeken lehet engedélyezni.

A telek helyzete, városbeli elhelyezkedése és az építtető igénye szerint készült pl. a telek jobboldalán, illetve baloldalán álló változat, jobb vagy bal saroktelekre illő terv, fésűs beépítésű vagy „L” alakú ház, egyszobás, kétszobás (egymásba nyíló és konyha által elkülönített kétszobás változattal), alápincézett vagy pince nélküli stb., oromfalas (sima vagy napsugaras), falusiasabb, vagy utcával párhu­zamos gerincű, polgáriasabb, eklektikus stílusú homlokzattal.

Az engedélyezésre benyújtható műszaki tervekhez „Építési leírás” – minden műszaki részletre kiterjedő műleírás pontos, részletesen kimutatott anyagszükségleti konszignáció, valamint anyagra és munkabérekre bontott költségbecslés tartozott,

Szeged ezekben az években az ország egyik legjelentősebb építőipari központjává fejlődött, s ezt az előkelő helyzetét korszakunkban meg is tartotta. Az egyre nagyobb mérvű és felgyorsuló építészeti fejlődés szükségszerűen hozta magával a tégla- és cserépégető üzemek létesítését. vidéki tőkések is alapítottak téglagyárat Szegeden, a szükségletet nem tudták kielégíteni, ezért a tanács 1881—85-ben 31 vállalkozónak adott engedélyt téglaégetésre, több esetben még ingyen telket is bocsátott rendelkezésükre, viszont ezeket a vállalkozókat is dézsmabeszolgáltatásra kötelezte, hogy ily módon saját építkezéseihez minél több szilárd építőanyaghoz jusson. Két fővárosi téglagyár tekintélyes mennyiségű, valamint a királyi biztosság is több milliónyi téglát szállított a városba.

KÖZÉPÜLETEK

A legfontosabb középületek igazolják a tervezési és kivitelezési munkáinak magas szakmai színvonalát és a korabeli építési gyakorlat igényességének szintjét.

A közel egy évszázados folyamatnak végső akkordját mindkét téren a rekonstrukció éveiben, 1882/83-ban emelt új, többnyire közcélt szolgáló épületek, köztük a legjelentősebb lépés minden bizonnyal a városháza építése volt, amely a régebbinél lényegesen magasabb tömegével, immár meghatározta a tér arculatát, s egyben pontot tett annak a fejlődési folyamatnak a végére, amely a Palánk helyett a Széchenyi térre helyezte át a város központját. A Vedres-féle városháza helyén teljes egészében újonnan, Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei alapján emelt új városháza (1883) adták meg . „A városi széképület meghagyatnék jelenlegi helyén, azonban a hátulsó rész teljes lebontásával egy második emelettel is elláttatnék, s a feltöltés következtében nagyrészben úgyis pincévé süllyedt földszinti helyiségek gazdasági tárakká … lennének átalakítandók.”

Az újonnan épített állami és városi középületek sora:

Főposta és távírda

Törvényszék

Pénzügyigazgatóság

Városi Színház

Csillagbörtön

Mars téri kaszárnya

Állami fegyház

Honvéd laktanya

Honvédtiszti lakóház

Szegények háza

Polgári leányiskola (a mai jogi kari épület)

Újszegedi vigadó

A lebontandó vár területét sópajták helyén a tanács magántőkéseknek szándékozott eladni, tekintettel arra, hogy az itt nyerhető térség a város legértékesebb telkei közé fog tartozni magánpaloták és bérházak céljára. Az újjáépítés legszebb feladatai közé tartozott az elbontott vár helyének új utcákkal való beépítése és Tisza-parti térfalának kialakítása.  A vár helyének Tisza-parti részén kialakított Stefánia sétányon ebben az időszakban még nem építkeztek, csupán a vár Mária Terézia korabeli kapuja kazamatáinak maradványát renoválták, s létesítették benne a Kioszk Kávéházat, amelyről a helybeli sajtó nagy lelkesedéssel emlékezett meg.

Az árvízben kisebb-nagyobb mértékben károsodott régi templomok felújítása ekkor ugyancsak sürgős feladat volt. az alsóvárosi templom közvetlenül az árvíz után kívül-belül kijavíttatta a templom kegyura, a város.

Az izraelita hitközség 1882/83-ban helyreállította a klasszicista régi zsinagógát, s melléje új iskolát is épített. Az újonnan emelendő zsidótemplom felállítását a régi zsinagóga közelében engedélyezte.

A görögkatolikus templomot 1882-ben szintén restaurálták.

Új templomot, parókiát és iskolát építettek Schulek Frigyes tervei szerint a Kálvin téren a reformátusok (1882/83), valamint Porzsolt Ernő és Halmay Andor tervei szerint a Tisza Lajos körút felső részén az evangélikusok (1882).

Kálvária-kápolna is rekonstrukció keretében épült.

A törvényhatósági bizottság már 1880. április 26-i közgyűlésén határozatot hozott a fogadalmi templom építésére. A Molnár Pál és Vitkovszky Lőrinc által készített tervek azonban nem valósultak meg, bár az 1882. november 12-i közgyűlés — végleges döntés nélkül — megtárgyalta az építés helyére (Széchenyi tér, illetve Budai országút és Tisza Lajos körút találkozási pontja) benyújtott javaslatokat.

A dóm – Szeged legmagasabb és legnagyobb temploma – az 1879. évi árvíz utáni fogadalomnak köszönheti létét, előtte a Szent Dömötör templom állt a helyén, a palánki (belvárosi) rész plébániatemploma. Szeged egyházfönntartó kegyúri bizottsága, 1880. november 28-án ünnepélyes fogadalmat tett, hogy a víztől való megmenekülés emlékére monumentális templomot épít. Innen a fogadalmi templom elnevezés. 1931-ben mint a püspöki központ temploma székesegyház rangot nyert, s ma a dóm nevet használják általánosan a szegediek.

Lechner Lajos elégedetten állapíthatta meg, hogy „alig négy év alatt, vagyis az 1883. év végéig — amikor a rekonstrukciót a király látogatása befejezte — 26 kétemeletes, 211 egyemeletes, 836 magasföldszintes, 1314 földszintes utcai lakóház és 246 udvari földszintes lakóház, azonkívül 514 műhely, istálló, gazdasági épület és 80 szín épült újonnan a romok helyén”.

KÖZMŰVESÍTÉS- CSATORNÁZÁS

Lechner nagyon helyesen ismerte fel, hogy egy ilyen mélyfekvésű, magas talaj­vize városban, ahol ráadásul két folyó árvizeinek hatásával, fakadó vizeivel is fo­lyamatosan számolni kell, korszerű csatornahálózat nélkül modern várost építeni nem lehet. Miután a körutakat a már említett árvízvédelmi okokból csatornával áttörni nem engedték, ezért a város csatornázását annak négy szennyvíz-gyűjtő körzetre osztásával tervezték meg, s a körzeteket – az árvízi biztonság érdekében elhatárolták egymástól. Kezdetben csak a Nagykörúton belüli vizeket vezették el felszín alatti csatornahálózaton, a Tisza magas vízállásai esetén szivattyús folyóba emeléssel. A város szennyvízcsatornái kizárólag egyesített rendszerben müködnek, vagyis egyben csapadékvíz-elvezetést is szolgálnak, zárt és falazott csatornákon, Nagykörúton kívül nyílt árkos vízelvezetés létesült, amely egészen a XX. század második feléig fennállt.

Ez időben szennyvíztisztítóról még szó sem lehetett, ezért a lefolyó vizek külön-külön összesen 3 helyen kerültek a Tiszába. Lechner irányításával Puhala Adolf kir. mérnök az újjáépítendő Szeged számá­ra nagyszabású csatornázási tervet készített. 1840 és 1870 között a kőburkolatú utcák építésekor megépült az első csatornahálózat. A nagykörúton belül ma is az újjáépítés során megvalósított téglafalazatú csatornák üzemelnek.

Bírálták Lechner Lajos csatornázási és vízellátási tevékenységét, mondván: Amerikában az új városok építésénél kijelölik az utcákat, elkészítik a csator­nahálózatot, lerakják a vízvezetéki és gázcsöveket, villanykábeleket, s csak azu­tán kerül a föld feletti építkezésekre sor. Ez a logikai sorrendje a város építésének, ha üres telken történik. Az árvíz után, mikor Szegeden 6.000 házból alig maradt meg 300, szintén ilyen módon kellett volna hozzáfogni a város újjáépítéséhez. A feltöltésből és a csatornázásból csak mutatót adtak, a vízvezetéknek pedig csak a tervrajzát ké­szítették el Gráhn koblenzi mérnök által. Elképzelése szerint a Maros torkolata fölött felszíni vízkivétellel, víztisztítással oldották volna meg Szeged vízellátását.

Régen a vá­ros lakossága a Tisza folyóból nyerte az ivási és háztartási vízszükségletét. A Ti­sza medréhez merítőlapátokat helyeztek el és kétkerekű kordén szállították fa hor­dókban a vizet a lakosságnak. Egy korsó víz kettő krajcárba került…

Lechner Szeged újjáépítése című munkájában milyen részletesen írt a város csapadékvíz- és szennyvíz-elveze­téséről, és milyen röviden intézi el a vezetékes vízellátás kérdését.

1862-ben a lakosság vízellátására a Kiviteli Gőzmalom Rt. a Tisza L. krt. vé­gén tiszai vízkivételi művet és magasnyomású vízvezeték hálózatot épített (főleg a főutak mentén. 80-150 mm átmérőjű öntöttvas csövekből). A vezetékekre köz­kifolyókat telepítettek, innen  nyerte a lakosság a vizet.

Az új város tiszai vízműve egy Back-malmi gőzmozdony segítségével dolgozott. A szűretlen folyóvizet a város különböző pontján kifolyókba nyomta és pénzért árulta.

A városi vízvezetéki hálózatra nézve a királyi biztosság műszaki osztálya előtanulmányokat folytatott.. E tervezetet a Burger Gusztáv kiadásában 1884-ben megjelent két nagyméretű térkép szemlélteti. Ezek szerint — a legkorszerűbb urbanisztikai, esztétikai és társadalmi igényeknek megfelelően — tizenöt szökőkút létesítését tervezték. A vízvezetéki rendszer kivitelezési tervét végül a Lechner-féle előmunkálatok alapján Grahn E. koblenzi mérnökkel készíttették el. A közgyűlés ezt a tervet 1884-ben elfogadta ugyan, de miután a megvalósításához szükséges 900 000 forinttal nem rendelkezett, a város egyelőre csak ártézi kutak fúrására vállalkozhatott. Ezek is részben csak 1892 után valósultak meg.

Végül mélyfúrású ártézi ku­tak létesítésével biztosították a lakosság vízellátását. Ennek következtében 1887- ben Zsigmondy Béla mélyfúró vállalkozó megkezdte szegedi működését.1892-től kezdődően a külső városrészekben 80 mm átmérőjű acél csövekkel ku­tak létesültek és 80 mm átmérőjű öntöttvas elosztó csővezetékeket fektettek le az egyes utcákban, ahonnan közkifolyók útján nyerték a vizet.

A közműves vízellátás megvalósulásának tervezetét 1894. március 31-én ha­tározta el a törvényhatóság, hogy a lakosság részére napi 5411 m7 vizet tudjon bi­ztosítani.

UTCABURKOLÁS, KÖVEZÉS

Az utak és utcák kövezése elengedhetetlenül fontosnak bizonyult az újjáépült városban. A frissen feltöltött utcák ugyanis száraz időben rendkivül porosak, esős időben pedig sárosak lettek, nehezítvén ezzel a közlekedést rajtuk.

A hatalmas mennyiségű első osztályú kőanyag egyidejű beszerzése túlságosan nagy költségeket vont volna maga után. Az utak többségét a közművek építésével és a végleges feltöltések elkészültével párhuzamosan burkolták. A főbb útvonalakat hengerelt zúzott-kő és folyamkavics alapozás fölött úgynevezett mauthauseni gránit kövezettel és trachit kockakövekkel készítették. A kockakövek szilárdságát és állóképességét a közéjük folyatott cement kötőanyaggal erősítették.

A mellékutcákat a vár bontásából származó anyaggal kövezték ki.

A járdákat felemeltek az út szintjétől esztétikai és közlekedésbiztonsági szempontból. Sok helyütt a gyalogutak szegélyköveket is kaptak. A kockakő-burkolatok mellett idomítatlan terméskő, vizes makadám és sárrázó bur­kolatok is készültek.

A teljes út- és utcahálózat, valamint az összes terek feltöltése és kövezettel való burkolása rendkívüli anyagi befektetést igényelt volna, ezért egyelőre csak a fontosabb utak, utcák és terek, elsősorban a sugárutak, a körutak, a belvárosi utcák és terek, valamint Alsó- és Felsőváros egyes útjainak és járdáinak, valamint tereinek felemelésére és kövezésére kerülhetett sor.

Két év alatt összesen 331 888 négyzetméter burkolatot készítettek, ez a mennyiség az árvíz előtti kétszerese. A járdákat részben kövezettel, részben kemény téglával, a mellékutcák nagy részét pedig a vár bontási anyagával burkolták. A terveket Juraskó Jakab kir. mérnök készítette, s kivitelezését is ő irányította.

KÖZVILÁGÍTÁS

Az urbanizációs fejlődésnek igen fontos területe volt a közvilágítás is. Lechner tervezete értelmében először a kiskörúton, a vasutakhoz vezető sugárutakon, majd pedig az újonnan megépült közúti hídon szerelték fel a gázlámpákat. Míg 1882-ben csak 414-et állítottak fel, 1883 végén összesen már 810 utcai és köztéri gázlámpa világított. A kevésbé fontos útvonalakon továbbra is olajlámpák égtek.

FÁSÍTÁS, PARKOSÍTÁS

Lechner Lajos megkülönböztetett figyelmet fordított a parkokra. A hajdani sivár, kopár város terein, utcáin mindenütt fákat telepítettek. A rekonstrukciós városalaprajzon Lechner Lajos 23 tér és park helyét és méreteit határozta meg. Ezek egy részén, a korábban csöpörkés, vizenyős helyeken, az üres térségeken terjengős piacterek keletkeztek. A rekonstrukció idején befásították a két körutat és a sugárutakat, 150 befásított utca 90 km hosszúságban. Lechner tervezetének megfelelően sétatereket, nyílvános kerteket terveztek, s alakítottak ki. Lebontott Vár helyén a fás-virágos Stefánia sétányt létesítettek. Az újszegedi városrészben jött létre a legnagyobb közpark, a már Víz elött kialakított, fásitott „Városi mulató erdő” volt. Mai formáját a városrész szabályozásával nyerte el, es lett a mintegy 18 hektáros terület Erzsébet liget, majd Népliget.

Ekkor készült a Széchenyi tér számos virágágyása, megszépítették a Dugonics- és az Egyház-teret (a mai Dóm- és Aradi vértanúk tere) valamint a Mátyás király sétány, Korcsolyázó téri sétány, Kálvária téri sétány, Lechner sétány. E parkos területek együttes területe 91 690 m2 volt. A létrehozásukra szánt területeket – Dugonics tér kivételével, mely mar a városrendezés elött is megvolt – nagyobbrészt háztelkekből alakították ki. Három év alatt összesen 302 803 gyümölcsfa, díszfa, bokor és cserje érkezett az adományozóktól. Ezek nagy részét elültették az utak mentén, a sétányokon és a köztereken. Néhány ezer darabot fenntartottak az esetlegesen szükségessé váló pótlásokra, és mintegy 30 000 darabot kiosztottak a lakosság között. Az új sétányok létesítését, az egész város eszményi szintre való feltöltésével egyetemben, Kuklay Béla királyi mérnök tervezte, és ő irányította annak megvalósítását is.

KÖZÚTI HÍD

1880 elején közigazgatásilag Szegedhez csatolták az addig Torontál vármegyéhez tartozó Újszegedet. Ez méginkább szükségessé tette az új híd megépítését. Miután a híd építésének költségeit az állam vállalta magára, így 1880 első felében meghirdették a pályázatot. Az első díjat a párizsi Eiffel cég nyerte el, két pályaműve közül a másodikkal. A szerződés aláírására Gustave Eiffel személyesen utazott Szegedre, majd elkezdődtek a munkálatok és 1883-ban át is adták – bátran mondhatjuk – Európa egyik legszebb hídját. (Sajnos, 1944-ben felrobbantották). Még a hazai szakmai közvélemény körében sem közismert a tény, hogy az Eiffel cég díjnyertes tervét egy kitűnő magyar szakember, Feketeházy János (1842-1927) magyar királyi államvasúti mérnök készítette. Schikedanz Albert pesti műépítésszel együtt.

A híd 401 m hosszú, 11 m széles volt, főtartói a pályaszint alatt elhelyezkedő pillérekre támaszkodó rácsos ívek voltak. A hídon az átkelés díj fizetéses volt, ezért mind a négy hídsaroknál eklekti­kus, homokkő és tégla, toronyszerű felépítmény készült. A híd megvalósításakor technikai értelemben monumentális és korszerű, fenn­állása idején a folyóparti panoráma lenyűgöző szépségű látványossága volt.

ÚJJÁÉPÍTÉS – ÖSSZEGZÉS

1880-83 között mindössze négy év alatt végbement újjáépítés – Európa segítségével és uralkodói jóindulattal — Szegedből egy modern szerkezetű, közművekkel, közintézményekkel, parkokkal árvízi védművekkel ellátott új várost teremtett. A feladat rendkívüli volt. Nem házakat kellett ismét fölépíteni, hanem egy teljesen új várost teremteni. Az egyedülálló vállalkozás politikai és adminisztratív vezetője Tisza Lajos volt.

A királyi biztosság Lechner Lajos által vezetett műszaki osztálya által kidolgozott és megvalósított rekonstrukciónak során a tervezeteknek nem egy, igen korszerű szempontját, részben anyagi, részben gyakorlati, technikai okoknál fogva mellőzni kényszerültek. Ezzel szemben az is tény, hogy Lechner Lajos a szegedi tanácsi és társadalmi terveket egészében és részleteiben mind urbanisztikai, mind építészeti szempontból olyan egységes rendszerbe foglalta, amelyből a korabeli Magyarország egyik legmodernebb városa született meg, amelynek során a városépítés minden mozzanatát a következetesség jellemezte, amely építésigazgatási és műszaki fegyelemmel párosult.

Lechner Lajos az újjászülető város rendezési terveit alig fél év alatt készítette el úgy, hogy közben állandó harcot vívott a kirá­lyi biztos személyes akarata, egyes helyi hatalmasságok olyan érdekei ellen, ame­lyek akadályozták volna a korszerű városszerkezet kialakítását és eközben meg kellett küzdenie a visszamerészkedő lakosság türelmetlenségével, sokszor értet­lenségével is. Olyan terv készült el néhány hónap alatt, amely szinte teljesen megváltoztatta a korábbi birtokviszonyokat, ennek ellenére a tulajdonosok néhány százaléka keres­te csak az igazát bírói úton.

Manapság egy ekkora város fejlesztési-rendezési ter­ve elkészítése a program kialakításától a jóváhagyásig jobb esetben 2-3, rosszabb széljárás esetén 5-6 évig is eltart. Az sem megy ritkaságszámba, hogy a hosszú vajúdás után megszülető terv értékállósága alig haladja meg a ráfordított idő mértékét.

Az esetek többségében nem a szak­ma hibájából, hanem a demokrácia köpönyegével takarózó bürokrácia túlburján­zása, az extraprofitra éhes multicégek gátlástalan csörtetése, a kisstílű aktuálpolilitikai csatározások miatt alakult így a helyzet. Abban az időben egész palotasor felépült annyi idő alatt, mint amennyi manap­ság egy fellebbezéssel megtámadott építési engedély-kérelem elbírálásához, az engedély megszerzéséhez szükséges. Az egykori leírások szerint Lechner mun­katársai sokszor derékig érő vízben végezték a felmérési munkákat, manapság könnyebb a legapróbb probléma miatt is akadályközlést jelenteni. Akkor az elvégzendő feladat, a munka volt szent, ma a sokszáz pontos szerző­dés.

Visszatekintve megállapítható, hogy a város szempontjából a Lechner megjelenése  egyszeri s a kegyelem pillanata volt. A város akkor omlott hullámsírba, amikor rendelkezésre állt az újjáépítéshez szükséges, magas színvonalú mérnöki tudás és tapasztalat, a megvalósításhoz szükséges birodalmi, országos és helyi politikai konszenzus és akarat. Rendelkezésre állott a szükséges óriási erkölcsi és fizikai tőke és hitel, s már nem voltak teljesen ismeretlenek az új techno­lógiák sem. a Víz nem tette tönkre a már létező művelt és tehetős pol­gárságot, és az feltehetően megértette az újjáépítésben rejlő gazdasági kiugrás egyedülálló lehetőségét. Ebben az időben még töretlen volt a jobb jövőbe vetett hit és bizodalom, valamint ekkor még meglehetősen egységes volt az építészeti fölfogás, divat is, aminek a belváros máig egységes megjelenését köszönhetjük.

A királybiztosság négy évig működött és Lechner nem csak sikerei tudatában hagyhatta el állomáshelyét, de abban a megyőződésben is, hogy művével olyan sarokpontokat jelölt ki, amelyeken belül a fejlődés már le nem térhet a kijelölt pá­lyáról. Ma már tudjuk, hogy az nem teljesen így történt. A kegyelem pillanata el­illant.

 

Szeged, 2017. november 20.

Reklámok