Három ismert, múlt században élő-alkotó, sokoldalú személyiség (egy műtörténész-kutató, egy képzőművész és egy építész) Szeged városépítészetéről szóló írásását dolgoztam fel elektronikusan. Ezek az írások már megjelentek nyomtatott formában, illetve elérhetők valahol a neten digitalizálva, de úgy kevésbé használhatók, ha csak képi formátumban jelennek meg. E sorozat írásai kiemelésre alkalmas szövegek, amelyeket magam állítottam elő szerkeszthető formában, saját eredeti kötetek digitalizálásával.
Jelen írás harmadik a sorban. Szerzője Vámossy Ferenc Ybl díjas, Széchenyi díjas, Szentgyörgyi Albert díjas, szegedi születésű építész, egyetemi tanár, építészettörténész, aki építészeti teoretikus tanulmányaival vált ismertté. Felkérésre készült az Utószó c. tanulmánya, amely “Rerrich Béla: A SZEGEDI TEMPLOMTÉR” című, 1932-ben megjelent kötet hasonmás kiadásában jelent meg 2002-ben (kiadó a Csongrád Megyei Urbanisztikai Egyesület). A Dóm téri épületegyüttest méltató Utószó-ból a korrajzot, az európai előképekre utaló szövegrészeket, és az építészeti értékek elemzését szemelvényeztem ki.
Történeti előzmény: A Tisza jobb partján a Vár alatt, az ősi átkelőhelynél alakult ki a város egyik legősibb településrésze Palánk néven. A török alatt jórészt rácokkal népesült be, majd később is megtartotta ezt a délvidéki, főleg szerb- bunyevácok lakta kisvárosi jellegét. Még az 1879. évi Nagy Árvizet, sőt azt követően a rekonstrukciót is átvészelte. Lechner Lajos nagyszabású városterve nem foglalkozott a Fogadalmi templom helyének kijelölésével. Így került erre sor később, a Palánk-béli Szt. Demeter templom helyén – mint szakrális helyen – történő megépítésére később, még az I. világháború előtt. Trianon után az Erdélyből ide települt klinikák, a természettudományi egyetemi karok és a püspökség számára kellett helyet kialakítani. A városvezetés a kultuszminiszter vezérletével, e célból bontotta el a Palánk déli felén az ekkorra már jórészt elöregedett épületeket az 1920-as években. Utóbbi intézmények méltó helyet kaptak – városépítészeti tervpályázat alapján – a Fogadalmi templom (vagyis a Dóm) környezetében.
Firbás Zoltán
(Az itt közölt képek a kötetben megjelent eredeti képanyagtól független-, a szerző mondanivalójához kapcsolódó illusztrációk. Ráklikkelve nagyítható. Kiemelt fotó Nagy Botond – a szerk.)

VÁMOSSY FERENC : UTÓSZÓ
– a könyvről, a korról és a műről –
RERRICH BÉLA “A SZEGEDI TEMPLOMTÉR” HASONMÁS KIADÁSÁHOZ
(szemelvények)
“Európa korabeli építészete
A háború következményeit leküzdő Európa már a húszas években létrehozott néhány nagy, jelentős művet. A téglaépítészetet képviseli a Ragnar Ostberg (1866-1945) által épített stockholmi Városháza romantikus világa (1909-1923), amely Rerrich számára épp úgy előkép, mint Fritz Höger (1877-1949) hamburgi Chile-Hausa (1922- -1923), ez a hajószerűen ívelő, hatalmas és mozgalmas téglaarchitektúra. A kor expresszív téglaépítészetéhez tartozik Peter Behrens (1868-1940) az IG. Farben cég számára épített höchsti irodaépülete is (1920-1924). Ezek a mesterek mintegy fél nemzedékkel idősebbek Rerrichnél, műveik így végiggondolható előzményt, közvetett tapasztalatot jelentenek. A genfi Népszövetségi palota pályázata viszont egyidős a szegedivel. Az 1927-es pályázatra hétszáz terv érkezik, köztük van Le Corbusier és Pierre Jeanneret érdekes, nagyvonalúan korszerű, izgalmas terve is, amely – kilenc terv egyikeként – első díjat nyer. A székház végülis konzervatív műként valósul meg, nem születik igazi érték, noha egyik tervezője, Vágó József az újító szellemű építészek közé tartozik.
Industriepark Höchst / Eva K.. / CC BY-SA 3.0Chile Haus Hamburg / foto Esther Westerveld / CC BY-SA 2.0 Stockholm, Városháza / foto Arild Vågen CC BY-SA 3.0 Genf, Népszövetségi Palota / Yann Forget /
Wikimedia Commons / CC-BY-SA
A Ludwig Mies van der Rohe által szervezett, 1927-es stuttgarti Weissenhof-Siedlung is szellemében egységes, avantgárd művekből összeálló kísérlet, építészeti kiállítási terület inkább, mint tényleges együttes, hiszen átfogó új városépítészeti gondolatok megvalósításához ekkor még alig van megfelelő tőke és elképzelés. Az amszterdami iskola romantikus holland téglaépítészete az egyik oldalon és a puritán szellemű Oud rotterdami sorházegyüttesei vagy a Gropius-féle dessaui Bauhaus-épület és mesterházak (1925—1927) az avantgárd szemlélet jegyében is csak előjelei a funkcionalizmuson alapuló építészet lehetőségeinek épp úgy, mint a korabeli szovjet avantgárd vagy Le Corbusier korai konstruktivizmusa. A konzervatív európai építészet viszont már alig képes újabb jelentős alkotásokra.
A szegedi templomtérhez hasonló, egységes és új szellemű városépítészeti együtteshez itthon sincs előkép, sem a XIX—XX. századforduló nagy együttesei, sem az 1920-as évek néhány próbálkozása nem tekinthető annak. A Dóm tér jelentősége épp abban áll, hogy az a történeti és modern szemlélet váltópontján, a legsúlyosabb történelmi katasztrófáját átélt ország újraéledésének jeleként — mint jóformán teljesen egyedi jegyekkel rendelkező városépítészeti együttes — váratlanul születik meg, két kiemelkedő alkotó ember szerencsés találkozásából.
TÉRKÉP, LÉGIFOTÓ
1926 – Légifelvétel a Belvárosról: a Dóm már kész
Klebelsberg tudomány- és kultúrpolitikája
Hosszú időszak vaksága után alig egy évtizedes a felismerés, mit jelentett a magyar társadalom számára Klebelsberg oktatáspolitikája. Gróf Klebelsberg Kunó majdnem tíz évig, 1922. június 16-tól 1931 augusztusáig volt az ország kultúrájának szervezője és irányítója, vallás- és közoktatásügyi miniszter, 1926-tól Szeged város országgyűlési képviselője. Tisztánlátása és az előrelépés vágya sugallta a korból fakadó felismerését: „a szellem régióiban korlátlanul cselekedhetünk, éppen a nagy kulturális erőfeszítéseknek van itt az ideje”. Meggyőződése volt, hogy a reformot és korszerűsítést kell szolgálnia. Ebből a meggyőződésből következik a kétkezi munkásság és parasztság — a modernizáció végrehajtására alkalmas emberi erő – kiművelésének, egy új, kultúrájában is előrelépő, demokratikus körülményeibe felnövő nemzet megteremtésének igénye.
A tudományos és kulturális intézményrendszer átfogó újjászervezésének és fejlesztésének fontos része Pozsonyból és Kolozsvárról az egyetemek szellemi erőinek átmentése, Pécsett és Szegeden az elhelyezésük, kiépítésük feltételeinek megteremtése, Debrecenben a korábbi építkezések befejezése. A tudományos élet és felsőoktatás kereteinek gyors és következetes továbbfejlesztése — ami Szegednek például Szent-Györgyi Albert révén Nobel-díjat hoz — a modernizáció motorját képező műszaki, orvosi és természettudományok fejlődését szolgálja, de a társadalom- és humántudományok kibontakozását is segíti; Klebelsberg reményei szerint mélyebb történelem és társadalomismerettel, szellemi ideálok kimunkálásával viszi előre egy modern és demokratikus társadalom életvilágának kialakítását. E feladatok végrehajtásában fáradhatatlan, hozzáértését, erejét, szervezőképességét roppant intenzitással érvényesíti, s idő előtt feléli. „Mozgó minisztérium”-ként említik.
ELŐZMÉNY: A FOGADALMI TEMPLOM
A Schulek-féle Fogadalmi templom befejezése Foerk által, a Korb Flóris tervezte Klinikák csak az előzményei annak az új lendületnek, amivel Szeged — kétségkívül a kormányzat segítségével is — hozzáfog a háborút követő továbbépítéshez. Klebelsberg szervező és koncepciót átalakító tehetségének köszönhető, hogy a szegedi Dóm tér együttesében az állami- és egyházi beruházási szándékokat összefogva, a tudomány és kultúra ügyét a városfejlesztéssel egybekapcsolva felépített egy olyan programot, amelynek alapján építésze e sajátosan többcélú „játékteret” a magyar kultúra jó pillanatában megalkothatta, beteljesítve Klebelsberg várakozásait.
KÖZVETLEN ELŐZMÉNY: KLINIKÁK
Az építész és az alkotói környezet
Rerrich Béla (1881. július 25-1932. február 23.) az 1880 körül születetteknek ahhoz a nagy generációjához tartozik, amely már a budapesti Műegyetemen tanulhat akkor, amikor az a Steindl Imre által tervezett Múzeum körúti épületben (1880-1883) működik, tanári kara sikerei csúcsán áll, Steindl a Parlamentet fejezi be, Hauszmann Alajos (1847-1926) pedig, aki korábban a Kúria épületét tervezte (1891-1896), most rövidesen a lágymányosi új Műegyetemet építi (1903—1909). 1900 körül még kialakulatlanok az új irányok, az art nouveau, a Jugendstil és a monarchiabeli szecesszió különféle törekvései a késői historizmussal együtt hatnak a fiatalságra. Gregersen Hugót tisztelhettem e nemzedékből, aki fiatal kora jellemzésére a Korb Flóris és Giergl Kálmán által épített Klotild-palotát (1902) említette olyan példaként, amiért akkor fiatal építészek lelkesedhettek. Az 1883-ban, vagy ez után születettek jó része már túllépett azonban ezen is, a „Fiatalok” 1906—1907 között bemutatkozó csoportja, Kós Károly, Györgyi Dénes, Mende Valér vagy Kozma Lajos már az erdélyi népművészet tisztelői, ebben a szellemben készítik nyilvános kiállításokon is bemutatott hallgatói terveiket. Ekkor azonban Rerrich már Párizsban él.
Rerrich a Műegyetemen Pecz Samu (1854-1922) tanítványa, majd 1903-tól tanársegéde és munkatársa volt. Pecz a konstruktív historizmus és a gótika elkötelezettje. A Vásárcsarnok (1894—1897) vagy a Szilágyi Dezső téri református templom (1896) bizonyítják szerkezeti tudását és a kiérlelt anyaghasználatot, ami a csarnok nemrég felújított épületét is jellemzi. Rerrich 1922-es, róla szóló írása és az 1919-es, Berán Lajos szobrásszal alkotott Szilágyi Dezső téri Pecz-díszkút mestere emlékét örökíti meg.
1906-1908 között Párizsban folytatja tanulmányait állami ösztöndíjjal. Versailles– ban és Párizsban a francia tájkertész és kertművész, Edouard André mellett dolgozik, mivel a kertművészet vonzza s ebben képezi tovább magát. Monarchiabeli tájékozódását a francia kultúra, s egy angliai tanulmányút alakítja tovább. 1908-tól 1923-ig a Kertészeti Tanintézetben folytatja oktatói pályáját, mint a kertművészet tanára, majd az intézmény igazgatója, megújítója. Építészeti írásai, kritikai és kertművészeti publikációi, vagy az 1928-as, Győző Andor által kiadott Művészeti Lexikon címszavai azt bizonyítják, hogy már ekkor megfogalmazta az egységes szemléletű környezetkultúra iránti igényt az architektúra és a kertművészet közös területén. A Magyar Mérnök- és Építész Egylet Közlönyében 1919-ben megjelent „A játéktér. A modern városépítészet szociális irányú kertművészeti feladatairól ” című tanulmánya a nyugat-európai játszótereket elemzi követendő’ példaként, az életmű csúcspontján azonban a „játéktér” iránti vonzódás ennél is szélesebb értelmű betetőzést nyer.
Érdeklődése az északi építészet említett művei felé fordul, két alkalommal jár Svédországban, de Dániát vagy Hamburgot is kedveli. Az 1920-as évek végén tett utazásai során személyesen is megismeri az észak-európai téglaépítészet részletmegoldásait, finom kimunkáltságát, megfigyel mindent, amit a tervezés során hasznosíthat. 1928 körül már újra kialakul az az építészeti és kulturális szellemi környezet is, amiben igényes művek feltételei megfogalmazódhatnak, s ebbe tartozik többek között az anyagválasztás. A hazai szemléleten belül is megerősödött a téglaépítészet Lajta Béla, Hegedűs Ármin és mások által művelt, az északival rokon használatmódja. Trianon következménye, hogy a kőhasználat háttérbe szorul, az Alföldre hosszú is a szállítási útvonal. A XIX-XX. századfordulóról induló, újító szellemű törekvések téglaarchitektúrája az elutasítók ellenére a kor lehetőségeit fejezi ki Szegeden épp úgy, mint Borsos József debreceni építészetében, az anyag használatát azonban itt még a Fogadalmi templom architektúrája is sugallja.
A húszas évek végén a képzőművészetben Európa már túl van az avantgárd első, nagy mozgalmain, a másfél évtizedes visszaesés miatt azonban a művészet hazai fogadtatásában viszonylag későn érzékelhető ezek hatása. A Klebelsberg által dédelgetett – a hivatalos művészetszemléleten és emlékmű-szobrászaton némiképp túlmutató – gondolathoz, a Nemzeti Emlékcsarnok megvalósításához a régi mesterek egyes művei mellett jelen van egy új nemzedék is, amely letisztuló formavilágával alkalmas lehet arra, hogy a korszellem megújulási szándékát kifejezze.
A pályázat
Az 1927-es pályázat és a megvalósítás gyors folyamata érzékelteti a csillagok kedvező állását. A pályázati programban jól megfogalmazott feladatot Rerrich terve teljesíti. Sikerét segíti az összhang a kultúrpolitika szándékaival, Rerrich referenciának számító részvétele az iskolaépítésben, vagy a fővárosi lakásprogramokban, segíti szakmai hitele, állami alkalmazott-tanári előélete, ami a Műegyetem professzorait a húszas években sok nagy megbízáshoz segítette.
Fábián Gáspár a Magyar Építőművészet 1928/2. számában mutatta be a pályázatot, megemlítve a Klebelsberg elleni politikai támadásokat is. Ezek jórészt az új vidéki egyetemek ellen irányultak — a tanulók számának korlátozását, további numerus clausust követelve — és azzal érveltek, hogy többen mennek értelmi pályára, mint amennyinek eltartására az ország képes. Klebelsbergnek e kultúrdefetizmus ellen védekeznie kell és tudománypolitikájával – többek között — a szegedi építkezés természettudományi intézeteiért is érvel. Kiemeli, hogy Szeged a legszebben rendezett város, amely egyetemével belép a nagy kultúrvárosok sorába. A hazai felsőoktatás integrációja után ma is érvényes az a gondolata, amely az egyetemi képzés decentralizálásának szükségességét — a regionális egyetemek jelentőségét — hangsúlyozta 1927 őszén. Fábián, miközben a szegedi templomtéri pályázat jelentőségét az 1890-es évekbeli budapesti Szabadság téri pályázathoz hasonlítja, érzékeli, hogy ennek eredménye „a legszebb térművészeti alkotás lesz Magyarországon”.
TERVEZÉS
1928. Stampay János és Rerrich Béla / delmagyar.hu Az épületegyüttes terve dél felől, madártávlati kép, Rerrich Béla terve A keleti térfal a Dómmal, perspektív kép, Rerrich Béla terve
A Dóm tér építészeti sajátosságai
Rerrich terve alapján a Fogadalmi templom elött a csak szükséges megnyitásokkal bíró, zárt városi tér jött létre, három oldalán árkádokkal áttört térfalakkal, amelyek egy 104-szer 104 méter kiterjedésű négyzetet határolnak úgy, hogy e négyzet tengelyétől egy árkádmodullal keletebbre lévő Dóm adja a tér architektonikus központját. A templom előtt két, kettős árkádsor a toronymagassággal egyezőre szűkíti e negyedik négyzetoldalt, míg a kissé hátrahúzott főhomlokzat egy második függőleges négyzetsíkot határoz meg, amit az erősen széthúzott toronypár tesz hangsúlyos térfallá. A Dómra szinte ráfeszül a viszonylag semleges, a templom előterét alkotó téri környezet.
A tér enyhe aszimmetriáját a két, eltérő szélességű oldalút eleve adott funkcionális racionalitása oldja fel, míg a Dömötör-torony, e sajátos kiegyensúlyozó elem szerény méreteivel és érdekes arányaival, anyagának, formáinak másságával, mint feszültségkeltő téri gyújtópont teszi esetlegességével is páratlanná, sajátosan egyedivé, s egyúttal történeti utalásokkal telítetté a térformát. A három téroldal visszafogott térművészeti ökonómiája és kiegyensúlyozottsága, az alárendelődés gesztusának vállalása teremti meg azt az architektonikus egységet és összhangot, amiért ez a tér XX. századi építészetünk remekművévé vált. Rerrich a kertművészet és építészet összetartozását, egységét vallotta. Szerinte egy épület a kerttel együtt alkot szerves egészet, egységes kompozíciót, amelynek vezérmotívuma a ház. Ezt az elvet alkalmazta itt a tér és templom viszonyrendszerére, térben érzékeltetve a „ház és kertje” között ezt az egységteremtő szándékot.
Maga a homlokzatrendszer a barokk kastélyhomlokzat letisztult sémájára épül: a főrizalit, oldalszárnyak, sarokrizalit hierarchiája ráterül a térfalakra úgy, hogy az egységet egy szintén történeti ihletésű szerkesztő gondolat, az árkádrendszer és felette az első emelet ismétlődő, íves ablaksora teremtse meg. Ez viszont lehetőséget ad a második emelet teljesen kötetlen, funkcionális jellegű, szabad homlokzat-alakítására, egy lényegében modern elv megvalósítására.
A magastetős homlokzatszárnyak 14 méteres — a homlokzathossz mintegy hetedét jelentő — magassága olyan térfalat rajzol ki, mint egy fekvő torony. A templomtornyok hasábtömegének aránya a sisakrész alatt körülbelül egy a héthez, ez az arány tehát ismétlődik, visszacseng a tér oldalfalain. A lapostetős sarokrizalitok, illetve a főrizalit 18 méteres párkánymagassága hangsúlyos helyeken megemeli a térfalat, így szervesen illeszkedik az előtér minden eleme az együttes templomhomlokzat által meghatározott arányrendszerébe.
A Dömötör-tornyon kívül csak egyes elemek játékossága — az is többnyire jelentésbeli, vagy téri funkcionális eltérések hangsúlyozásaként — segíti a változatosságot. Ez az önfegyelem a tisztaság és nagyvonalúság forrása, ez teszi az adott időpontban modern elvek megvalósításává a tér architektonikus világát.
AZ ÉPÜLETEGYÜTTES RÉSZLETEI, KORABELI ÁLLAPOT
A nyugati árkádsor Gyógyszerészeti Intézet (Stampay János) A nyugati téroldal (Püspöki palota)
Az árkádok
A Dóm tér sajátos térbeli viszonyrendszerének legfontosabb formai eleme az árkádsor. A két oldalon visszaugró homlokzatfalon 26-26 (páros számú) árkádív, a templommal szemközti, északra nyíló fekvése miatt jobban tagolt középrészen 21 (3-szor 7, klasszikusan páratlan) árkádelem fut végig. Ezt az elemsort az oldalakat lezáró és előrelépő sarokrizalit második, szerkezeti rendszerében is boltozatsoros árkádsora foglalja keretbe. Itt a magasabb, lapostetős tömegrész alatt váltakozó, A-b-A ritmusú az ív-sor, három, a többivel azonos méretű ívvel és két félmagasságú ív felett kör alakú áttöréssel.
Az azonos ritmus mellett a sarkokon vaskosabb zárópillérek, s a nagy ívek között is szélesebb és tömörebb felületek teremtenek nyugodt, a sodrást visszafogó, statikus hatást. A déli térfal ívsora mellett a sarkokban a forgalmi megközelítést biztosító, nagyobb nyílású, íves kapukat — kissé visszaléptetett homlokzatsíkkal — délnyugaton két-két, délkeleten egy-egy ív veszi közre. Ez a sarokrész szintén boltozott, míg a térfali árkádsorok körüljáró folyosóját “fagerendás” födém fedi. A déli térfal azzal is tagoltabb, hogy a hátrébb húzott, 21 íves, középrizalitos homlokzatfelület előtt a Nemzeti Emlékcsarnok árkádsora emelkedik. Felette e szakaszon hosszú, felülről fedetlen lodzsa, Rerrich elnevezése szerint „nyitott erkély” fut végig. A napfényes és északi oldalak tömegtagolása, ha szokatlan módon is, történeti elveket követ: a fény és árnyék játékával, a kelet-nyugati oldal fényváltozásának építészeti eszközével gazdagítja a tér belső világát.
Az árkádoknak ez az értő, nagyvonalú kezelése előképeken alapul, mégis originális. A római ívsorok két beírható köre, az „egy a kettőhöz” arány jellemzi az ívrendszert, azzal a finom eltéréssel, hogy a téri homlokzaton az árkád feletti ívet a homlokzat síkjából visszalépő’, féltéglányi (általában negyed tégla mélységű) tagozat keretezi. Ennek az árnyékvonalából hangsúlyosan rajzolódik ki — ha maga a nyílás keskenyebb is — az árkádmotívum klasszikus aránya.
AZ ÉPÜLETEGYÜTTES RÉSZLETEI, MAI ÁLLAPOT
A déli árkád A keleti téroldal, részlet A délkeleti kapuzat boltozatos födéme, nézet a déli árkádra Nyugati téroldal, részlet A déli főkapu, részlet A “Trianon kapu” A délkeleti főkapu a Rerrich tér felől
A homlokzati árkádív mintegy öt méter magasságú, az árkádsor belső tere ennél magasabb, és belső oldalán a homlokfal kétszintes. Ez már eleve változatos térhatást eredményez, és az építészet helyenként mozgalmas motívumait, egyes pillérek, bejáratok, rácsok játékosságát, részformáit a társművészet világa oldja tovább. A kőszegélyes téglapadló alárendelt elemként hangsúlyozza azt az összefogott egységet, amit az árkádfolyosó gerendakazettás, vagy az említett helyeken boltozatos fedése teljesít ki. Az árkádsor építészeti formavilága és részletei, tér- és anyaghatása, fényviszonyai és kiművelt arányrendszere, Rerrich térművészete teremti meg azt a szövetszerű vagy „szűrő” teret, egymásba ható külső-belső térrétegekből következő térhatást, ami szerkesztőmódszerként a városépítészet mai gondolkodásmódját is jellemzi. Rerrich formateremtő gondolataiban ez a térszövet, ez a többrétegű térfal teszi e téri világot a modern térformálás részévé. Az árkádsor, a körbejárás élménye, a sajátos visszhangot keltő, kopogó lépéshang, a fény és árnyék váltakozása, a napsütéses, vagy homályba bomló részek együtt adnak a szavakkal körül nem írható élményt — a tér egyféle teljességérzésének átélését.
Szerkesztőmódszer és téri világ
Rerrich kertművészeti gondolkodásmódja segítette a forma- és méretrendjében nagyvonalú és egyértelmű, szabályosan fogalmazott tér alapsíkjának „kertészeti térsíkokkénti” kialakítását. A templom előtti, megemelt térszakasz megjelenése és térelosztó elemei, a Dömötör-torony környezetbe illesztése, a román kori torony Foerk Ernő terveit továbbvivő műemléki helyreállítása, a másik oldalon a Szentháromság-szobor térbeli viszonyrendszere és maga a térszintburkolat épp úgy ennek a részei, mint az árkádsor padozata, lábazatai, a homlokzati elemek finom továbbformálása, vagy az önmagában is mesélő kedvű óramű. Ezek és a mindebbe beépülő képzőművészeti világ a részletformák iránti, rendkívüli érzékenység kifejezői, amiben azonban az anyagkezelés, a téglavilág különös és érdekes kiépítése – mostanában „kidolgozottságként” említik ezt a minden részelemre figyelmet fordító formálásmódot, műgondot – az, ami a rész és egész klasszikus összefüggéseiben az értéket, a sajátos kézműves vagy míves, művészi minőséget megteremti, létrehívja.
Mindenképpen a hagyományos kézműves építésmód késői megjelenése ez. Bár a programban az építészeti gondolatok egyféle tömeges megvalósítása is jelen van, az egész folyamat minden eszközével még a kézműves világ hazai építési kultúrájához kapcsolódik. Mies van der Rohe Barcelona-pavilonja ugyanebben az évben, 1929-ben született — igaz, kis méretekben —, s noha az új térszerkesztő elvek mellett új gyártmányok, üveg és krómacél jellemzik, a kő és a kézműves jellegű technológia még abban is dominál. Rerrich művében a történeti formák, elemek és arányok olyan átértelmezésben jelennek meg, ami a kézműves világ akkori szokásrendszerében is elfogadott volt.
Egyes pillérek megcsavarása, a téglák kiemelése a síkból, az ív felületi megformálásának váltakozásai, a pillérek és homlokzatelemek játékos kezelése, a téglakötések váltakozása, helyenként egyféle finom szabálytalanság eltűrése — mindezt kétségtelenül az északi téglaépítészet inspirálja. De e formálás Rerrich személyes kertépítészeti tapasztalataiból is fakad: a kert szemhez közeli síkjaiban hangsúlyosabbá válik egy-egy anyag felületi megjelenése, színe, textúrája, megmunkáltsága, vagy más anyagi sajátossága. Az anyagszerű kezelés legfontosabb eszköze az égetett téglafelület sokfélesége — az egyre magasabb hőfokú égetés alatt bekövetkező eltérések kihasználása — a porózus vöröses felülettől a túlégetett, kagylós törésű klinker szinte üvegessé vált anyagának mélysötét, májszínű árnyalataiig.
Történelmi előképek és korszellem
Előképeiben ez a várostér a görög agorákig, a római fórumokig, az itáliai városok téralakító szándékaiig — a firenzei Uffizi utca és a Piazza della Signoria térkapcsolatáig, a Loggia degli Innocenti által meghatározott Piazza Sant Annunziatáig —, vagy a párizsi XVI. századi Place des Vosges négyzetes terének 140 méter széles, árkádos világáig, a XVIII. századi Place Vendóme rokon térarányaiig vezethető vissza. Rerrich mindezeket jól ismerte és értette, az építészettörténeti előképek tanári életéhez is hozzátartoztak.
Firenze, Piazza SS Annunziata/ Marku1988 / CC BY-SA 3.0 Place Vendom, Paris / Giorgio Galeotti / CC BY-SA 2.0
Piazza San Marco Venezia / By Zairon / CC BY-SA 4.0Paris, Place de Vosges
Az Ybl Ervin által említett velencei Piazza di San Marco – egy európai évezred legszebb tere — a maga történeti és térbeli gazdagságával, évezredes építészetével azonban már nem ilyen előkép, legfeljebb inspiráló erő, amely magában az európai városi kultúrában gyökerezik.
Nincs értelme vitázni azon, hogy a „római iskola” ekkor kibontakozó orientációja túlzottan megköti-e, vagy azon, hogy a Fogadalmi templom nem San Marco, s a városszerkezethez is ellentmondásosan kapcsolódik. Nem érvényes ellenérv az sem, hogy a modernizáció egyféle mellékágát képviselő, az építészetből a romantikus elemeket sem kizáró, észak-európai építészeti törekvések visszhangja csupán, hiszen épp napjaink értékelésében újra szerepet kapott az északi építészet humanitása és egyszerű tisztasága. Ki kell mondanunk évtizedek vádjaival szemben: a XIX. században nagyvonalúan újjáépült Szeged itt — Klebelsberg elvein és Rerrich szerkesztő eszközein keresztül — újra megtalálta a saját hangját, egyféle helytálló, az adott korban érvénnyel rendelkező választ ad a városépítészet kérdéseire.
A Dóm tér architektonikus világa lehet, hogy nem több, mint egységes architektúra értelmes eltérésekkel; történelmi előképek reminiszcenciája, történeti séma átformálva, megújítva; román elemek, gótikus kimunkáltság, barokk palotahomlokzat leegyszerűsítve, sajátos, szinte laza fegyelemmel és romantikus részletekkel ráterítve a három térfalra, stílusvilágában semlegessé és bizonyos mértékig mégis narratívvá téve a hagyományos formákat és anyagokat. Az adott pillanat és a történet összefonódó varázsában azonban mindez építészeti művé, kifejező városépítészeti tetté vált, ami az adott kor legjobb törekvéseit művészeti igényű, kifejező téri világgá alakította: sajátos érték született. A szemlélet és szerkesztésmód egysége és talán mechanikus nagyvonalúsága, s ennek ellenére is eredeti jellege, karaktere és sajátos hangulata, a funkcionális elemek összetett — egyszerre szellemi és materiális — értelmezése és célszerűsége, az anyagok kezelése és — Le Corbusier kifejezésével — a formák bölcs játéka a fényben; mindez együtt egy váratlanul modernre váltó kor természetszerűen ellentmondásokkal teli, de nagyszerű és értő kifejezése, az adott pillanat legteljesebb megragadása.
Fogadtatás és utóélet
A közvetlen fogadtatás után hét évvel a nemzetközi modern törekvések kiemelkedő’ közvetítője, Bierbauer Virgil értékeli átfogóan, építészettörténetünk összefüggéseiben Klebelsberg városépítési erőfeszítéseit és Rerrich terét (A magyar építészet története, Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1937). A 281. oldal felső futócímsora ugyan „Neoromantika” és a szöveg a német, svéd, holland homlokzati tégla már említett, változatos és festői felhasználását a 20-as évek építészetén uralkodó, erősen dekoratív irányzatként jellemzi, a stockholmi városházát pedig, mint „az eklekticizmus egy, bár minden elődjét túlszárnyaló kései” remekeként, „a romantika és eklekticizmus csodálatos hattyúdalaként” említi, a hivatkozás mégis egyértelműen értékelő. Eszerint Klebelsberg szegedi tervei „a költői lelkületű, korán elhunyt Rerrich Bélának módot adtak arra, hogy a szegedi egyetemi és püspöki épületcsoportból díszes teret formáljon s ott a fénylő tégla minden lehetőségét megcsillogtassa. A szegedi kísérlet elvitathatatlan sikere mellett is éppúgy önmagában való, egyszeri, alkotójának rendkívüli egyéniségéhez kötött mű maradt, mint Feszl Frigyes pesti Vigadója“. Hozzáteszi még: „… ez az építészeti romantika rövidesen ugyan úgy túlhaladottnak, nálunk már korszerűtlennek bizonyult, mint ihletője, a híres stockholmi városháza …”
stockholmi Városháza / forrás hang.hu / foto MTI
A városháza belső udvara, Stockholm.jpg / Marvin A paranoid / CC BY-SA 4.0A stockholmi Városháza légifotón /
Arild Vågen / CC BY-SA 3.0A stockholmi Városháza nagyterme
Ez a romantika valóban idegen volt a konzervatív rétegtől, a változás szükségességének érzékelése azonban megkönnyítette az idős korosztálynak ennek elfogadását az adott mű esetében. A fiatalok magukra öltött racionalista funkcionalizmusa azonban már tiltakozott az előttük járó nemzedék számukra túlhaladott problémavilága ellen. Az 1947 után megjelent ideológiai áramlatok a két világháború közötti időszakot, a kormányzathoz köthető „hivatalos”, vagy „klerikális eszmevilágú” műveket és különösen a Trianon utáni korszak érzéseit tükröző képzőművészetet egészében ellenséges érzülettel kezelték, eredményeiket is elhallgatták, lebecsülték. A Dóm térben viszont – a kor kifejezéseként – jóformán mindez együtt volt.
A nagypolitika ismert megnyilvánulásait, a gyűlölet és elfogultság tévútjait nem szükséges említenem itt, e folyamat azonban az építészeti szemléletben is egyoldalúsághoz vezetett. A magukat a modern szemlélet egyedüli híveinek vallók Rerrich művét éppúgy nem értékelték, mint a harmincas évek korai modern – a „római iskola” hatásait is viselő – templomépítészetét, amit ma már „másik modernként” becsülünk. Ideológiai elfogultság jelölte ki az értékminősítés határait. Nem véletlen, hogy az 1947-1989 közötti időszak első évtizedeinek építészeti, városépítészeti műveiben csak elvétve, néhány rövid mondatban, esetleg egy-két képpel, érintőlegesen tűnik fel a Dóm tér. Örömmel említhetem viszont, hogy az Új Magyar Építőművészet legújabb – a Magyar Építőművészet c. folyóirat alapításának századik évfordulóját ünneplő — 2002/3. száma az 1903—1992 közötti időszakból mintegy negyven cikket választott ki újraközlésre, s ezek egyike Fábián Gáspár A szegedi Fogadalmi templomtér pályázat jelentőségéről szóló, már említett írása. Hét évtized után tehát a mérleg helyrebillent.
Amíg szemléletbeli utóéletében számos ellentmondást élt át a Dóm tér, a folytonosság megszakadása a téralkat előnyére vált. Az a térméret és architektúra, ami a pályázaton megjelent és amit Rerrich 1930-as könyvében közölt, architektonikus elemeiben többet és másként kívánt kifejezni, mint a tér megépült része. Ezért talán nem veszteség, inkább új lehetőséget nyitó helyzet alakult ki azzal, hogy akkor a tér építése nem folytatódott. Az 1970-es években megépített Tarnai István-féle egyetemi épület, majd a jó tíz évig elhúzódó építésű Somogyi Könyvtár mai világunkhoz közelebb álló térfalat jelentenek, mint Rerrich homlokzattervei. A Rerrich-vázlatok talán Wälder Gyula említett, Károly körúti együttesére hatottak, míg Pomsár János és Péterfia Borbála könyvtárépülete azt a Rerrich által felvetett tömegtagolást fogalmazta át a hetvenes-nyolcvanas évek építészeti világának szellemében, ami a későmodern kor megújult architektonikus mentalitását fejezi ki — a tér és a Fogadalmi templom tömegrendszerének kontextusához értő módon kapcsolódva.
SZTE oktatási épület (1980) a keleti téroldalon, a Dóm tornyából A városi Könyvtár épülete a nyugati téroldalon (1984)
A játéktér
A tér nem csak városképi érték. Délkelet-Európa egyik legszebb és bensőséges tere egyúttal játéktér is, a Szegedi Szabadtéri Játékok eseménytere. A Dóm előtere történelmi múltat sugárzó, nagyléptékű és jól tagolható, hatalmas színpad, a homlokzat széthúzott tornyaival monumentális háttér, s maga a tér varázsos szabadtéri nézőtér, amelynek akusztikáját még az elektroakusztika kora előtt Pietro Mascagni is dicsérte. A játékok tere hét évtized alatt már százezreknek-millióknak nyújtott sajátosan hiteles, felejthetetlen művészeti élményt.
Az 1927-ben már felmerült elképzelést nyilvánvalóan Rerrich is ismerte. Említettem már „A játéktér …” című cikkét. Egy művelt építész egyébként is ismeri a Piazza Navona eredeti rendeltetését, a vízzel elárasztott téren bemutatott tengeri látványosságokat, vagy a görög és római színházak még Vitruvius által leírt kialakítását, a Versailles-i palota kertjében folyó színielőadásokat, természetes tehát, hogy a tér méretrendjében és tagolásában, így az árkádos közlekedőrendszerben és a körbezárt térfalakban meglátja a lehetőségeket.
A nagyobb tömegeket mozgató, vagy táncjelenetekben gazdag színpadi események eleve érdekesebbek szabad téren, ilyenkor a látványban is a nagy gesztusok, csoportmozgások érvényesülnek. A szabadtéri látványosság ezért – a huszonegynéhány méter mélységű színházi nézőtér, vagy a harminc körüli revüszínházi helyett — hetven méterig terjeszti ki a nézőtér utolsó sorának határát és ma az elektroakusztikai megoldások hangenergiával is jól ellátják a felületet. A száz méter körüli térméretben ideálisan helyezhető’ el hétezer (az új, szétszedhető’ állványzaton ma csak négyezer) néző, a mintegy harminc méter mély és negyven méternél szélesebb színpadtér nyolcvan méteres nézőtéri szélesség esetén is jó látószögeket ad. A színpad élétől hatvannyolc méternél nem kerül távolabb a legmesszebb ülő néző, s a mintegy kilenc méteres magassággal – a második emelet padlószintjével — kiszerkeszthető a megfelelő átlátás, tehát a második emeleti homlokzat hátul is körbefogja a nézőteret. Szegeden nem naponta, csak évente egyszer kell most már építeni, majd bontani. Megéri a költségeket, az emberi kultúra értékei pénzben egyébként sem fejezhetők ki.
A tér mára újra éli mindennapi életét, mint városi tér s egyúttal, a játékok idejére, mint tökéletes „játéktér”, a „homo ludens” tere. A látványt kitűnően emeli ki a világítástechnika, a tér jó akusztikáját a térfalak téglaburkolata és az árkádrendszer is segíti: a Rerrich által kialakított Dóm tér eleve alkalmas teret nyújt a játékokra. Rerrich előrelátóan alakította így a teret, érezve azokat a lehetőségeket, amiket a különleges téri viszonyok magukban rejtenek. Louis Kahn, az 1960-as évek kiemelkedő amerikai építésze beszélt arról — megfordítva a korai funkcionalista gondolkodásmódot —, hogy „a forma idézi fel a funkciót”, vagyis a tér sokoldalúan determinálja az abban folyó, általa lehetővé tett emberi tevékenységet, életet.
Rerrich az adott pillanatban — életműve betetőzéseként — megtalálta azt a térformát, s azokat a részleteket, anyagokat, szerkezeti elemeket és szerkesztésmódot, amelyekkel a Dóm terét úgy alakította, hogy az ebben a teljesebb értelemben jelentsen színteret a város, a közösség életében: valóban emberi „élet- és játékteret” alkotott — mindannyiunknak.“
Nagy öröm és boldogság számomra, hogy mind a három Szegedről készült kiváló tanulmányt együtt és egyidőben láthattam, különös tekintettel a Dóm teret körülölelő tudomány- egyetemi és egyéb épületekre.
Hemmert János tanár úr egyébként személyes ismerősöm és barátom is volt, többször voltam a Lenevai u.-i műtermében és láttam alkotás közben is. Meg kell említenem, hogy az árkádok un. csavart oszlopait Stampay János mérnök úr tervezte, amelyek harmonikusan illeszkednek az épület-egységbe. Ez a szerkezet a látványosságával újdonság volt.
Nagyapám – Jójárt István – szegedi ácsmester elbeszéléséből, mint kisgyermek tudomást szereztem arról, hogy, mint vállalkozó vitelezte ki azoknak tetőszerkezeti ácsmunkáját. A szakmunkásokat és segítőit Erdélyből toborozta, akik családostul érkeztek Szegedre, mert szakmunkás hiány volt. Elmondta azt is, hogy az épületek műszaki átadás-átvételi eljárása során a megrendelő műszaki ellenőrei a munkájában semmiféle kifogást vagy hiányosságot nem találtak, amit az elmúlt közel egy évszázad is bizonyított.
A hozzászólásommal kívántam tisztelegni a munkássága előtt.
A 17 unokája közül: dr. Jójárt Ferenc # 2022. jan. 18.#
KedvelésKedvelik 2 ember
Ez a hozzászólás megörvendeztetett. Visszaigazolja a honlap egyik szerepét; azt, hogy van igény az egyesületünk által fontosnak tartott érték-közvetítésre, az ismeretterjesztésre, az ismeretek tágítására – jellemzően az épített környezetünket illetően. Ez éppen ilyen hozzászólások formájában, a leírt plusz információkkal teljesedhet ki. Tisztelt dr. Jójárt Ferenc, köszönöm. Jó dolog az is, hogy a hírnevet szerzett építészek szellemi teljesítményét kiegészítő építőmester elődök példás munkájára (amit alkalmasint tanítani kellene) is felhívta a figyelmet. Tisztelt dr. Jójárt Ferenc, köszönöm. – Nagy Imre egyesületi elnök
KedvelésKedvelés