Gondolatok Szeged városépítészetéről III. rész: VÁMOSSY FERENC

Három ismert, múlt században élő-alkotó, sokoldalú személyiség (egy műtörténész-kutató, egy képzőművész és egy építész) Szeged városépítészetéről szóló írásását dolgoztam fel elektronikusan. Ezek az írások már megjelentek nyomtatott formában, illetve elérhetők valahol a neten digitalizálva, de úgy kevésbé használhatók, ha csak képi formátumban jelennek meg. E sorozat írásai kiemelésre alkalmas szövegek, amelyeket magam állítottam elő szerkeszthető formában, saját eredeti kötetek digitalizálásával.

Jelen írás harmadik a sorban. Szerzője Vámossy Ferenc Ybl díjas, Széchenyi díjas, Szentgyörgyi Albert díjas, szegedi születésű építész, egyetemi tanár, építészettörténész, aki építészeti teoretikus tanulmányaival vált ismertté. Felkérésre készült az Utószó c. tanulmánya, amely “Rerrich Béla: A SZEGEDI TEMPLOMTÉR” című, 1932-ben megjelent kötet hasonmás kiadásában jelent meg 2002-ben (kiadó a Csongrád Megyei Urbanisztikai Egyesület). A Dóm téri épületegyüttest méltató Utószó-ból a korrajzot, az európai előképekre utaló szövegrészeket, és az építészeti értékek elemzését szemelvényeztem ki.

Történeti előzmény: A Tisza jobb partján a Vár alatt, az ősi átkelőhelynél alakult ki a város egyik legősibb településrésze Palánk néven. A török alatt jórészt rácokkal népesült be, majd később is megtartotta ezt a délvidéki, főleg szerb- bunyevácok lakta kisvárosi jellegét. Még az 1879. évi Nagy Árvizet, sőt azt követően a rekonstrukciót is átvészelte. Lechner Lajos nagyszabású városterve nem foglalkozott a Fogadalmi templom helyének kijelölésével. Így került erre sor később, a Palánk-béli Szt. Demeter templom helyén – mint szakrális helyen – történő megépítésére később, még az I. világháború előtt. Trianon után az Erdélyből ide települt klinikák, a természettudományi egyetemi karok és a püspökség számára kellett helyet kialakítani. A városvezetés a kultuszminiszter vezérletével, e célból bontotta el a Palánk déli felén az ekkorra már jórészt elöregedett épületeket az 1920-as években. Utóbbi intézmények méltó helyet kaptak – városépítészeti tervpályázat alapján – a Fogadalmi templom (vagyis a Dóm) környezetében.

Firbás Zoltán

(Az itt közölt képek a kötetben megjelent eredeti képanyagtól független-, a szerző mondanivalójához kapcsolódó illusztrációk. Ráklikkelve nagyítható. Kiemelt fotó Nagy Botond – a szerk.)

VÁMOSSY FERENC : UTÓSZÓ

– a könyvről, a korról és a műről –

RERRICH BÉLA “A SZEGEDI TEMPLOMTÉR” HASONMÁS KIADÁSÁHOZ

(szemelvények)

“Európa korabeli építészete

A háború következményeit leküzdő Európa már a húszas években létrehozott né­hány nagy, jelentős művet. A téglaépítészetet képviseli a Ragnar Ostberg (1866-1945) által épített stockholmi Városháza romantikus világa (1909-1923), amely Rerrich számára épp úgy előkép, mint Fritz Höger (1877-1949) hamburgi Chile-Hausa (1922- -1923), ez a hajószerűen ívelő, hatalmas és mozgalmas téglaarchitektúra. A kor ex­presszív téglaépítészetéhez tartozik Peter Behrens (1868-1940) az IG. Farben cég számára épített höchsti irodaépülete is (1920-1924). Ezek a mesterek mintegy fél nemze­dékkel idősebbek Rerrichnél, műveik így végiggondolható előzményt, közvetett tapasz­talatot jelentenek. A genfi Népszövetségi palota pályázata viszont egyidős a szegedivel. Az 1927-es pályázatra hétszáz terv érkezik, köztük van Le Corbusier és Pierre Jeanneret érdekes, nagyvonalúan korszerű, izgalmas terve is, amely – kilenc terv egyikeként – első díjat nyer. A székház végülis konzervatív műként valósul meg, nem születik igazi érték, noha egyik tervezője, Vágó József az újító szellemű építészek közé tartozik.

• 

  
  
  
  
  
  _{Industriepark Höchst / Eva K.. / CC BY-SA 3.0}

• 

  _{Chile Haus Hamburg / foto Esther Westerveld / CC BY-SA 2.0}

• 

  _{Stockholm, Városháza / foto Arild Vågen CC BY-SA 3.0}

• 

  _{Genf, Népszövetségi Palota / Yann Forget  /  
  Wikimedia Commons  / CC-BY-SA} 

A Ludwig Mies van der Rohe által szervezett, 1927-es stuttgarti Weissenhof-Siedlung is szellemében egységes, avantgárd művekből összeálló kísérlet, építészeti kiállítási terület inkább, mint tényleges együttes, hiszen átfogó új városépítészeti gondolatok megvalósításához ekkor még alig van megfelelő tőke és elképzelés. Az amszterdami is­kola romantikus holland téglaépítészete az egyik oldalon és a puritán szellemű Oud rot­terdami sorházegyüttesei vagy a Gropius-féle dessaui Bauhaus-épület és mesterházak (1925—1927) az avantgárd szemlélet jegyében is csak előjelei a funkcionalizmuson ala­puló építészet lehetőségeinek épp úgy, mint a korabeli szovjet avantgárd vagy Le Cor­busier korai konstruktivizmusa. A konzervatív európai építészet viszont már alig képes újabb jelentős alkotásokra.

A szegedi templomtérhez hasonló, egységes és új szellemű városépítészeti együttes­hez itthon sincs előkép, sem a XIX—XX. századforduló nagy együttesei, sem az 1920-as évek néhány próbálkozása nem tekinthető annak. A Dóm tér jelentősége épp abban áll, hogy az a történeti és modern szemlélet váltópontján, a legsúlyosabb történelmi ka­tasztrófáját átélt ország újraéledésének jeleként — mint jóformán teljesen egyedi jegyek­kel rendelkező városépítészeti együttes — váratlanul születik meg, két kiemelkedő alko­tó ember szerencsés találkozásából.

TÉRKÉP, LÉGIFOTÓ

• 

• 

  1926 – Légifelvétel a Belvárosról: a Dóm már kész

Klebelsberg tudomány- és kultúrpolitikája

Hosszú időszak vaksága után alig egy évtizedes a felismerés, mit jelentett a magyar társadalom számára Klebelsberg oktatáspolitikája. Gróf Klebelsberg Kunó majdnem tíz évig, 1922. június 16-tól 1931 augusztusáig volt az ország kultúrájának szervezője és irányítója, vallás- és közoktatásügyi miniszter, 1926-tól Szeged város országgyűlési kép­viselője. Tisztánlátása és az előrelépés vágya sugallta a korból fakadó felismerését: „a szellem régióiban korlátlanul cselekedhetünk, éppen a nagy kulturális erőfeszítéseknek van itt az ideje”. Meggyőződése volt, hogy a reformot és korszerűsítést kell szolgálnia. Eb­ből a meggyőződésből következik a kétkezi munkásság és parasztság — a modernizáció végrehajtására alkalmas emberi erő – kiművelésének, egy új, kultúrájában is előrelépő, demokratikus körülményeibe felnövő nemzet megteremtésének igénye.

A tudományos és kulturális intézményrendszer átfogó újjászervezésének és fejlesz­tésének fontos része Pozsonyból és Kolozsvárról az egyetemek szellemi erőinek átmen­tése, Pécsett és Szegeden az elhelyezésük, kiépítésük feltételeinek megteremtése, Deb­recenben a korábbi építkezések befejezése. A tudományos élet és felsőoktatás keretei­nek gyors és következetes továbbfejlesztése — ami Szegednek például Szent-Györgyi Al­bert révén Nobel-díjat hoz — a modernizáció motorját képező műszaki, orvosi és termé­szettudományok fejlődését szolgálja, de a társadalom- és humántudományok kibonta­kozását is segíti; Klebelsberg reményei szerint mélyebb történelem és társadalomisme­rettel, szellemi ideálok kimunkálásával viszi előre egy modern és demokratikus társa­dalom életvilágának kialakítását. E feladatok végrehajtásában fáradhatatlan, hozzáérté­sét, erejét, szervezőképességét roppant intenzitással érvényesíti, s idő előtt feléli. „Moz­gó minisztérium”-ként említik.

ELŐZMÉNY: A FOGADALMI TEMPLOM

• 

  _{A Rozália /Gizella tér a Nagy Árvíz előtt}

• 

  _{A Szt. Demeter templom bontása (1916)}

• 

  _{Schulek Frgyes I. díjas terve, tömegvázlat}

• 

  _{Foerk Ernő kiviteli terve alapján megvalósított Fogadalmi templom / Firbas foto}

• 

  _{Az épületegyüttes megvalósítása előtti állapot}

A Schulek-féle Fogadalmi templom befejezése Foerk által, a Korb Flóris tervezte Klinikák csak az előzményei annak az új lendületnek, amivel Szeged — kétségkívül a kormányzat segítségével is — hozzáfog a háborút követő továbbépítéshez. Klebelsberg szervező és koncepciót átalakító tehetségének köszönhető, hogy a szegedi Dóm tér együttesében az állami- és egyházi beruházási szándékokat összefogva, a tudomány és kultúra ügyét a városfejlesztéssel egybekapcsolva felépített egy olyan programot, amely­nek alapján építésze e sajátosan többcélú „játékteret” a magyar kultúra jó pillanatában megalkothatta, beteljesítve Klebelsberg várakozásait.

KÖZVETLEN ELŐZMÉNY: KLINIKÁK

• 

  _{Légifotó a Klinikákkal}

• 

  Klinika-sor a Tisza parti sétányon

• 

  _{A megvalósult Klinikák látványa a Tisza felől (1926)}

Az építész és az alkotói környezet

Rerrich Béla (1881. július 25-1932. február 23.) az 1880 körül születetteknek ah­hoz a nagy generációjához tartozik, amely már a budapesti Műegyetemen tanulhat ak­kor, amikor az a Steindl Imre által tervezett Múzeum körúti épületben (1880-1883) működik, tanári kara sikerei csúcsán áll, Steindl a Parlamentet fejezi be, Hauszmann Alajos (1847-1926) pedig, aki korábban a Kúria épületét tervezte (1891-1896), most rövidesen a lágymányosi új Műegyetemet építi (1903—1909). 1900 körül még kialakulatlanok az új irányok, az art nouveau, a Jugendstil és a monarchiabeli szecesszió különféle törekvései a késői historizmussal együtt hatnak a fia­talságra. Gregersen Hugót tisztelhettem e nemzedékből, aki fiatal kora jellemzésére a Korb Flóris és Giergl Kálmán által épített Klotild-palotát (1902) említette olyan példa­ként, amiért akkor fiatal építészek lelkesedhettek. Az 1883-ban, vagy ez után születet­tek jó része már túllépett azonban ezen is, a „Fiatalok” 1906—1907 között bemutatko­zó csoportja, Kós Károly, Györgyi Dénes, Mende Valér vagy Kozma Lajos már az erdélyi népművészet tisztelői, ebben a szellemben készítik nyilvános kiállításokon is bemuta­tott hallgatói terveiket. Ekkor azonban Rerrich már Párizsban él.

Rerrich a Műegyetemen Pecz Samu (1854-1922) tanítványa, majd 1903-tól ta­nársegéde és munkatársa volt. Pecz a konstruktív historizmus és a gótika elkötelezettje. A Vásárcsarnok (1894—1897) vagy a Szilágyi Dezső téri református templom (1896) bizonyítják szerkezeti tudását és a kiérlelt anyaghasználatot, ami a csarnok nemrég fel­újított épületét is jellemzi. Rerrich 1922-es, róla szóló írása és az 1919-es, Berán Lajos szobrásszal alkotott Szilágyi Dezső téri Pecz-díszkút mestere emlékét örökíti meg.

1906-1908 között Párizsban folytatja tanulmányait állami ösztöndíjjal. Versailles– ban és Párizsban a francia tájkertész és kertművész, Edouard André mellett dolgozik, mivel a kertművészet vonzza s ebben képezi tovább magát. Monarchiabeli tájékozódá­sát a francia kultúra, s egy angliai tanulmányút alakítja tovább. 1908-tól 1923-ig a Ker­tészeti Tanintézetben folytatja oktatói pályáját, mint a kertművészet tanára, majd az in­tézmény igazgatója, megújítója. Építészeti írásai, kritikai és kertművészeti publikációi, vagy az 1928-as, Győző An­dor által kiadott Művészeti Lexikon címszavai azt bizonyítják, hogy már ekkor megfo­galmazta az egységes szemléletű környezetkultúra iránti igényt az architektúra és a kert­művészet közös területén. A Magyar Mérnök- és Építész Egylet Közlönyében 1919-ben megjelent „A játéktér. A modern városépítészet szociális irányú kertművészeti feladatairól ” című tanulmánya a nyugat-európai játszótereket elemzi követendő’ példaként, az életmű csúcspontján azonban a „játéktér” iránti vonzódás ennél is szélesebb értelmű betetőzést nyer.

Érdeklődése az északi építészet említett művei felé fordul, két alkalommal jár Svédországban, de Dániát vagy Hamburgot is kedveli. Az 1920-as évek végén tett utazásai során személyesen is megismeri az észak-euró­pai téglaépítészet részletmegoldásait, finom kimunkáltságát, megfigyel mindent, amit a tervezés során hasznosíthat. 1928 körül már újra kialakul az az építészeti és kulturális szellemi környezet is, amiben igényes művek feltételei megfogalmazódhatnak, s ebbe tartozik többek között az anyagválasztás. A hazai szemléleten belül is megerősödött a téglaépítészet Lajta Béla, Hegedűs Ármin és mások által művelt, az északival rokon használatmódja. Trianon kö­vetkezménye, hogy a kőhasználat háttérbe szorul, az Alföldre hosszú is a szállítási út­vonal. A XIX-XX. századfordulóról induló, újító szellemű törekvések téglaarchitektú­rája az elutasítók ellenére a kor lehetőségeit fejezi ki Szegeden épp úgy, mint Borsos  József debreceni építészetében, az anyag használatát azonban itt még a Fogadalmi temp­lom architektúrája is sugallja.

A húszas évek végén a képzőművészetben Európa már túl van az avantgárd első, nagy mozgalmain, a másfél évtizedes visszaesés miatt azonban a művészet hazai fogad­tatásában viszonylag későn érzékelhető ezek hatása. A Klebelsberg által dédelgetett – a hivatalos művészetszemléleten és emlékmű-szobrászaton némiképp túlmutató – gon­dolathoz, a Nemzeti Emlékcsarnok megvalósításához a régi mesterek egyes művei mel­lett jelen van egy új nemzedék is, amely letisztuló formavilágával alkalmas lehet arra, hogy a korszellem megújulási szándékát kifejezze.

A pályázat

Az 1927-es pályázat és a megvalósítás gyors folyamata érzékelteti a csillagok kedve­ző állását. A pályázati programban jól megfogalmazott feladatot Rerrich terve teljesíti. Sikerét segíti az összhang a kultúrpolitika szándékaival, Rerrich referenciának számító részvétele az iskolaépítésben, vagy a fővárosi lakásprogramokban, segíti szakmai hitele, állami alkalmazott-tanári előélete, ami a Műegyetem professzorait a húszas években sok nagy megbízáshoz segítette.

Fábián Gáspár a Magyar Építőművészet 1928/2. számában mutatta be a pályázatot, megemlítve a Klebelsberg elleni politikai támadásokat is. Ezek jórészt az új vidéki egyetemek ellen irányultak — a tanulók számának korlátozását, további numerus clausust követelve — és azzal érveltek, hogy többen mennek értelmi pályára, mint amennyinek eltartására az ország képes. Klebelsbergnek e kultúrdefetizmus ellen védekeznie kell és tudománypolitikájával – többek között — a szegedi építkezés természettudományi intézeteiért is érvel. Kiemeli, hogy Szeged a legszebben rendezett város, amely egyetemével belép a nagy kultúrvárosok sorába. A hazai felsőoktatás integrációja után ma is érvényes az a gondolata, amely az egyetemi képzés decentralizálásának szükségességét — a regionális egyetemek jelentőségét — hangsúlyozta 1927 őszén. Fábián, miközben a szegedi templomtéri pályázat je­lentőségét az 1890-es évekbeli budapesti Szabadság téri pályázathoz hasonlítja, érzéke­li, hogy ennek eredménye „a legszebb térművészeti alkotás lesz Magyarországon”.

TERVEZÉS

• 

  _{1928. Stampay János és Rerrich Béla / delmagyar.hu}

• 

  _{Az épületegyüttes terve dél felől, madártávlati kép, Rerrich Béla terve}

• 

  _{A keleti térfal a Dómmal, perspektív kép, Rerrich Béla terve}

A Dóm tér építészeti sajátosságai

Rerrich terve alapján a Fogadalmi templom elött a csak szükséges megnyitásokkal bíró, zárt városi tér jött létre, három oldalán árkádokkal áttört térfalakkal, amelyek egy 104-szer 104 méter kiterjedésű négyzetet határolnak úgy, hogy e négyzet tengelyétől egy árkádmodullal keletebbre lévő Dóm adja a tér architektonikus központját. A temp­lom előtt két, kettős árkádsor a toronymagassággal egyezőre szűkíti e negyedik négy­zetoldalt, míg a kissé hátrahúzott főhomlokzat egy második függőleges négyzetsíkot határoz meg, amit az erősen széthúzott toronypár tesz hangsúlyos térfallá. A Dómra szinte ráfeszül a viszonylag semleges, a templom előterét alkotó téri környezet.

A tér enyhe aszimmetriáját a két, eltérő szélességű oldalút eleve adott funkcionális racionalitása oldja fel, míg a Dömötör-torony, e sajátos kiegyensúlyozó elem szerény méreteivel és érdekes arányaival, anyagának, formáinak másságával, mint feszültségkeltő téri gyújtópont teszi esetlegességével is páratlanná, sajátosan egyedivé, s egyúttal tör­téneti utalásokkal telítetté a térformát. A három téroldal visszafogott térművészeti öko­nómiája és kiegyensúlyozottsága, az alárendelődés gesztusának vállalása teremti meg azt az architektonikus egységet és összhangot, amiért ez a tér XX. századi építészetünk re­mekművévé vált. Rerrich a kertművészet és építészet összetartozását, egységét vallotta. Szerinte egy épület a kerttel együtt alkot szerves egészet, egységes kompozíciót, amely­nek vezérmotívuma a ház. Ezt az elvet alkalmazta itt a tér és templom viszonyrendsze­rére, térben érzékeltetve a „ház és kertje” között ezt az egységteremtő szándékot.

Maga a homlokzatrendszer a barokk kastélyhomlokzat letisztult sémájára épül: a főrizalit, oldalszárnyak, sarokrizalit hierarchiája ráterül a térfalakra úgy, hogy az egysé­get egy szintén történeti ihletésű szerkesztő gondolat, az árkádrendszer és felette az első emelet ismétlődő, íves ablaksora teremtse meg. Ez viszont lehetőséget ad a második emelet teljesen kötetlen, funkcionális jellegű, szabad homlokzat-alakítására, egy lénye­gében modern elv megvalósítására.

A magastetős homlokzatszárnyak 14 méteres — a homlokzathossz mintegy hetedét jelentő — magassága olyan térfalat rajzol ki, mint egy fekvő torony. A templomtornyok hasábtömegének aránya a sisakrész alatt körülbelül egy a héthez, ez az arány tehát is­métlődik, visszacseng a tér oldalfalain. A lapostetős sarokrizalitok, illetve a főrizalit 18 méteres párkánymagassága hangsúlyos helyeken megemeli a térfalat, így szervesen il­leszkedik az előtér minden eleme az együttes templomhomlokzat által meghatározott arányrendszerébe.

A Dömötör-tornyon kívül csak egyes elemek játékossága — az is többnyire jelentésbeli, vagy téri funkcionális eltérések hangsúlyozásaként — segíti a változatosságot. Ez az önfegyelem a tisztaság és nagyvonalúság forrása, ez teszi az adott időpontban modern elvek megvalósításává a tér architektonikus világát.

AZ ÉPÜLETEGYÜTTES RÉSZLETEI, KORABELI ÁLLAPOT

• 

  _{A nyugati árkádsor}

• 

  _{Gyógyszerészeti Intézet (Stampay János)}

• 

  _{A nyugati téroldal (Püspöki palota)}

• 

Az árkádok

A Dóm tér sajátos térbeli viszonyrendszerének legfontosabb formai eleme az ár­kádsor. A két oldalon visszaugró homlokzatfalon 26-26 (páros számú) árkádív, a temp­lommal szemközti, északra nyíló fekvése miatt jobban tagolt középrészen 21 (3-szor 7, klasszikusan páratlan) árkádelem fut végig. Ezt az elemsort az oldalakat lezáró és előrelépő sarokrizalit második, szerkezeti rendszerében is boltozatsoros árkádsora fog­lalja keretbe. Itt a magasabb, lapostetős tömegrész alatt váltakozó, A-b-A ritmusú az ív-sor, három, a többivel azonos méretű ívvel és két félmagasságú ív felett kör alakú áttö­réssel.

Az azonos ritmus mellett a sarkokon vaskosabb zárópillérek, s a nagy ívek között is szélesebb és tömörebb felületek teremtenek nyugodt, a sodrást visszafogó, statikus hatást. A déli térfal ívsora mellett a sarkokban a forgalmi megközelítést biztosító, na­gyobb nyílású, íves kapukat — kissé visszaléptetett homlokzatsíkkal — délnyugaton két-két, délkeleten egy-egy ív veszi közre. Ez a sarokrész szintén boltozott, míg a térfali árkádsorok körüljáró folyosóját “fagerendás” födém fedi. A déli térfal azzal is tagoltabb, hogy a hátrébb húzott, 21 íves, középrizalitos homlokzatfelület előtt a Nemzeti Emlék­csarnok árkádsora emelkedik. Felette e szakaszon hosszú, felülről fedetlen lodzsa, Rerrich elnevezése szerint „nyitott erkély” fut végig. A napfényes és északi oldalak tömegta­golása, ha szokatlan módon is, történeti elveket követ: a fény és árnyék játékával, a ke­let-nyugati oldal fényváltozásának építészeti eszközével gazdagítja a tér belső világát.

Az árkádoknak ez az értő, nagyvonalú kezelése előképeken alapul, mégis originális. A római ívsorok két beírható köre, az „egy a kettőhöz” arány jellemzi az ívrendszert, az­zal a finom eltéréssel, hogy a téri homlokzaton az árkád feletti ívet a homlokzat síkjából visszalépő’, féltéglányi (általában negyed tégla mélységű) tagozat keretezi. Ennek az ár­nyékvonalából hangsúlyosan rajzolódik ki — ha maga a nyílás keskenyebb is — az árkád­motívum klasszikus aránya.

AZ ÉPÜLETEGYÜTTES RÉSZLETEI, MAI ÁLLAPOT

• 

  _{A déli árkád}

• 

  _{A keleti téroldal, részlet}

• 

  _{A délkeleti kapuzat boltozatos födéme, nézet a déli árkádra}

• 

  _{Nyugati téroldal, részlet}

• 

  _{A déli főkapu, részlet}

• 

  _{A “Trianon kapu”}

• 

  _{A délkeleti főkapu a Rerrich tér felől}

A homlokzati árkádív mintegy öt méter magasságú, az árkádsor belső tere ennél magasabb, és belső oldalán a homlokfal kétszintes. Ez már eleve változatos térhatást eredményez, és az építészet helyenként mozgalmas motívumait, egyes pillérek, bejára­tok, rácsok játékosságát, részformáit a társművészet világa oldja tovább. A kőszegélyes téglapadló alárendelt elemként hangsúlyozza azt az összefogott egységet, amit az árkád­folyosó gerendakazettás, vagy az említett helyeken boltozatos fedése teljesít ki. Az ár­kádsor építészeti formavilága és részletei, tér- és anyaghatása, fényviszonyai és kiművelt arányrendszere, Rerrich térművészete teremti meg azt a szövetszerű vagy „szűrő” teret, egymásba ható külső-belső térrétegekből következő térhatást, ami szerkesztőmódszer­ként a városépítészet mai gondolkodásmódját is jellemzi. Rerrich formateremtő gondo­lataiban ez a térszövet, ez a többrétegű térfal teszi e téri világot a modern térformálás részévé. Az árkádsor, a körbejárás élménye, a sajátos visszhangot keltő, kopogó lépéshang, a fény és árnyék váltakozása, a napsütéses, vagy homályba bomló részek együtt adnak a szavakkal körül nem írható élményt — a tér egyféle teljességérzésének átélését.

Szerkesztőmódszer és téri világ

Rerrich kertművészeti gondolkodásmódja segítette a forma- és méretrendjében nagyvonalú és egyértelmű, szabályosan fogalmazott tér alapsíkjának „kertészeti térsíkokkénti” kialakítását. A templom előtti, megemelt térszakasz megjelenése és térelosztó elemei, a Dömötör-torony környezetbe illesztése, a román kori torony Foerk Ernő ter­veit továbbvivő műemléki helyreállítása, a másik oldalon a Szentháromság-szobor tér­beli viszonyrendszere és maga a térszintburkolat épp úgy ennek a részei, mint az árkád­sor padozata, lábazatai, a homlokzati elemek finom továbbformálása, vagy az önmagá­ban is mesélő kedvű óramű. Ezek és a mindebbe beépülő képzőművészeti világ a részletformák iránti, rendkí­vüli érzékenység kifejezői, amiben azonban az anyagkezelés, a téglavilág különös és ér­dekes kiépítése – mostanában „kidolgozottságként” említik ezt a minden részelemre fi­gyelmet fordító formálásmódot, műgondot – az, ami a rész és egész klasszikus összefüg­géseiben az értéket, a sajátos kézműves vagy míves, művészi minőséget megteremti, lét­rehívja.

Mindenképpen a hagyományos kézműves építésmód késői megjelenése ez. Bár a programban az építészeti gondolatok egyféle tömeges megvalósítása is jelen van, az egész folyamat minden eszközével még a kézműves világ hazai építési kultúrájához kap­csolódik. Mies van der Rohe Barcelona-pavilonja ugyanebben az évben, 1929-ben szü­letett — igaz, kis méretekben —, s noha az új térszerkesztő elvek mellett új gyártmányok, üveg és krómacél jellemzik, a kő és a kézműves jellegű technológia még abban is domi­nál. Rerrich művében a történeti formák, elemek és arányok olyan átértelmezésben je­lennek meg, ami a kézműves világ akkori szokásrendszerében is elfogadott volt.

Egyes pillérek megcsavarása, a téglák kiemelése a síkból, az ív felületi megformálá­sának váltakozásai, a pillérek és homlokzatelemek játékos kezelése, a téglakötések válta­kozása, helyenként egyféle finom szabálytalanság eltűrése — mindezt kétségtelenül az északi téglaépítészet inspirálja. De e formálás Rerrich személyes kertépítészeti tapaszta­lataiból is fakad: a kert szemhez közeli síkjaiban hangsúlyosabbá válik egy-egy anyag fe­lületi megjelenése, színe, textúrája, megmunkáltsága, vagy más anyagi sajátossága. Az anyagszerű kezelés legfontosabb eszköze az égetett téglafelület sokfélesége — az egyre magasabb hőfokú égetés alatt bekövetkező eltérések kihasználása — a porózus vöröses felülettől a túlégetett, kagylós törésű klinker szinte üvegessé vált anyagának mélysötét, májszínű árnyalataiig.

Történelmi előképek és korszellem

Előképeiben ez a várostér a görög agorákig, a római fórumokig, az itáliai városok téralakító szándékaiig — a firenzei Uffizi utca és a Piazza della Signoria térkapcsolatáig, a Loggia degli Innocenti által meghatározott Piazza Sant Annunziatáig —, vagy a párizsi XVI. századi Place des Vosges négyzetes terének 140 méter széles, árkádos világáig, a XVIII. századi Place Vendóme rokon térarányaiig vezethető vissza. Rerrich mindezeket jól ismerte és értette, az építészettörténeti előképek tanári életéhez is hozzátartoztak.

• 

  _{Firenze, Piazza SS Annunziata/ Marku1988 / CC BY-SA 3.0}

• 

  _{Place Vendom, Paris / Giorgio Galeotti / CC BY-SA 2.0}

• 

  
  
  
  _{Piazza San Marco Venezia / By Zairon / CC BY-SA 4.0}

• 

  _{Paris, Place de Vosges}

Az Ybl Ervin által említett velencei Piazza di San Marco – egy európai évezred leg­szebb tere — a maga történeti és térbeli gazdagságával, évezredes építészetével azonban már nem ilyen előkép, legfeljebb inspiráló erő, amely magában az európai városi kul­túrában gyökerezik.

Nincs értelme vitázni azon, hogy a „római iskola” ekkor kibontakozó orientációja túlzottan megköti-e, vagy azon, hogy a Fogadalmi templom nem San Marco, s a város­szerkezethez is ellentmondásosan kapcsolódik. Nem érvényes ellenérv az sem, hogy a modernizáció egyféle mellékágát képviselő, az építészetből a romantikus elemeket sem kizáró, észak-európai építészeti törekvések visszhangja csupán, hiszen épp napjaink értékelésében újra szerepet kapott az északi építészet humanitása és egyszerű tisztasága. Ki kell mondanunk évtizedek vádjaival szemben: a XIX. században nagyvonalúan újjá­épült Szeged itt — Klebelsberg elvein és Rerrich szerkesztő eszközein keresztül — újra megtalálta a saját hangját, egyféle helytálló, az adott korban érvénnyel rendelkező vá­laszt ad a városépítészet kérdéseire.

A Dóm tér architektonikus világa lehet, hogy nem több, mint egységes architektú­ra értelmes eltérésekkel; történelmi előképek reminiszcenciája, történeti séma átformál­va, megújítva; román elemek, gótikus kimunkáltság, barokk palotahomlokzat leegysze­rűsítve, sajátos, szinte laza fegyelemmel és romantikus részletekkel ráterítve a három térfalra, stílusvilágában semlegessé és bizonyos mértékig mégis narratívvá téve a hagyo­mányos formákat és anyagokat. Az adott pillanat és a történet összefonódó varázsában azonban mindez építészeti művé, kifejező városépítészeti tetté vált, ami az adott kor legjobb törekvéseit művészeti igényű, kifejező téri világgá alakította: sajátos érték szü­letett. A szemlélet és szerkesztésmód egysége és talán mechanikus nagyvonalúsága, s en­nek ellenére is eredeti jellege, karaktere és sajátos hangulata, a funkcionális elemek összetett — egyszerre szellemi és materiális — értelmezése és célszerűsége, az anyagok ke­zelése és — Le Corbusier kifejezésével — a formák bölcs játéka a fényben; mindez együtt egy váratlanul modernre váltó kor természetszerűen ellentmondásokkal teli, de nagy­szerű és értő kifejezése, az adott pillanat legteljesebb megragadása.

Fogadtatás és utóélet

A közvetlen fogadtatás után hét évvel a nemzetközi modern törekvések kiemelke­dő’ közvetítője, Bierbauer Virgil értékeli átfogóan, építészettörténetünk összefüggései­ben Klebelsberg városépítési erőfeszítéseit és Rerrich terét (A magyar építészet története, Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1937). A 281. oldal felső futócímsora ugyan „Neoromantika” és a szöveg a német, svéd, holland homlokzati tégla már említett, változatos és festői felhasználását a 20-as évek építészetén uralkodó, erősen dekoratív irányzatként jellemzi, a stockholmi városházát pedig, mint „az eklekticizmus egy, bár minden elődjét túlszárnyaló kései” remekeként, „a romantika és eklekticizmus csodálatos hattyúdalaként” említi, a hivatkozás mégis egyértelműen értékelő. Eszerint Klebelsberg szegedi tervei „a költői lelkületű, korán elhunyt Rerrich Bélának módot adtak arra, hogy a szegedi egyetemi és püspöki épületcsoportból díszes teret formáljon s ott a fénylő tégla minden lehetőségét megcsillogtassa. A szegedi kísérlet elvitathatatlan si­kere mellett is éppúgy önmagában való, egyszeri, alkotójának rendkívüli egyéniségéhez kö­tött mű maradt, mint Feszl Frigyes pesti Vigadója“. Hozzáteszi még: „… ez az építészeti romantika rövidesen ugyan úgy túlhaladottnak, nálunk már korszerűtlennek bizonyult, mint ihletője, a híres stockholmi városháza …”

• 

  _{stockholmi Városháza / forrás hang.hu / foto MTI}

• 

  
  
  
  
  
  
  
  
  _{A városháza belső udvara, Stockholm.jpg / Marvin A paranoid / CC BY-SA 4.0}

• 

  _{A stockholmi Városháza légifotón /
  Arild Vågen / CC BY-SA 3.0}

• 

  _{A stockholmi Városháza nagyterme}

Ez a romantika valóban idegen volt a konzervatív rétegtől, a változás szükségessé­gének érzékelése azonban megkönnyítette az idős korosztálynak ennek elfogadását az adott mű esetében. A fiatalok magukra öltött racionalista funkcionalizmusa azonban már tiltakozott az előttük járó nemzedék számukra túlhaladott problémavilága ellen. Az 1947 után megjelent ideo­lógiai áramlatok a két világháború közötti időszakot, a kormányzathoz köthető „hivata­los”, vagy „klerikális eszmevilágú” műveket és különösen a Trianon utáni korszak érzéseit tükröző képzőművészetet egészében ellenséges érzülettel kezelték, eredményeiket is elhallgatták, lebecsülték. A Dóm térben viszont – a kor kifejezéseként – jóformán min­dez együtt volt.

A nagypolitika ismert megnyilvánulásait, a gyűlölet és elfogultság tévútjait nem szükséges említenem itt, e folyamat azonban az építészeti szemléletben is egyoldalúság­hoz vezetett. A magukat a modern szemlélet egyedüli híveinek vallók Rerrich művét éppúgy nem értékelték, mint a harmincas évek korai modern – a „római iskola” hatása­it is viselő – templomépítészetét, amit ma már „másik modernként” becsülünk. Ideo­lógiai elfogultság jelölte ki az értékminősítés határait. Nem véletlen, hogy az 1947-1989 közötti időszak első évtizedeinek építészeti, városépítészeti műveiben csak elvét­ve, néhány rövid mondatban, esetleg egy-két képpel, érintőlegesen tűnik fel a Dóm tér. Örömmel említhetem viszont, hogy az Új Magyar Építőművészet legújabb – a Ma­gyar Építőművészet c. folyóirat alapításának századik évfordulóját ünneplő — 2002/3. száma az 1903—1992 közötti időszakból mintegy negyven cikket választott ki újraköz­lésre,  s ezek egyike Fábián Gáspár A szegedi Fogadalmi templomtér pályázat jelentősé­géről szóló, már említett írása. Hét évtized után tehát a mérleg helyrebillent.

Amíg szemléletbeli utóéletében számos ellentmondást élt át a Dóm tér, a folyto­nosság megszakadása a téralkat előnyére vált. Az a térméret és architektúra, ami a pá­lyázaton megjelent és amit Rerrich 1930-as könyvében közölt, architektonikus elemei­ben többet és másként kívánt kifejezni, mint a tér megépült része. Ezért talán nem veszteség, inkább új lehetőséget nyitó helyzet alakult ki azzal, hogy akkor a tér építése nem folytatódott. Az 1970-es években megépített Tarnai István-féle egyetemi épület, majd a jó tíz évig elhúzódó építésű Somogyi Könyvtár mai világunkhoz közelebb álló térfalat jelente­nek, mint Rerrich homlokzattervei. A Rerrich-vázlatok talán Wälder Gyula említett, Károly körúti együttesére hatottak, míg Pomsár János és Péterfia Borbála könyvtárépü­lete azt a Rerrich által felvetett tömegtagolást fogalmazta át a hetvenes-nyolcvanas évek építészeti világának szellemében, ami a későmodern kor megújult architektonikus mentalitását fejezi ki — a tér és a Fogadalmi templom tömegrendszerének kontextusá­hoz értő módon kapcsolódva.

• 

  _{SZTE oktatási épület (1980) a keleti téroldalon, a Dóm tornyából}

• 

  _{A városi Könyvtár épülete a nyugati téroldalon (1984)}

A játéktér

A tér nem csak városképi érték. Délkelet-Európa egyik legszebb és bensőséges tere egyúttal játéktér is, a Szegedi Szabadtéri Játékok eseménytere. A Dóm előtere történel­mi múltat sugárzó, nagyléptékű és jól tagolható, hatalmas színpad, a homlokzat széthú­zott tornyaival monumentális háttér, s maga a tér varázsos szabadtéri nézőtér, amely­nek akusztikáját még az elektroakusztika kora előtt Pietro Mascagni is dicsérte. A játé­kok tere hét évtized alatt már százezreknek-millióknak nyújtott sajátosan hiteles, felejt­hetetlen művészeti élményt.

Az 1927-ben már felmerült elképzelést nyilvánvalóan Rerrich is ismerte. Említet­tem már „A játéktér …” című cikkét. Egy művelt építész egyébként is ismeri a Piazza Navona eredeti rendeltetését, a vízzel elárasztott téren bemutatott tengeri látványossá­gokat, vagy a görög és római színházak még Vitruvius által leírt kialakítását, a Ver­sailles-i palota kertjében folyó színielőadásokat, természetes tehát, hogy a tér méret­rendjében és tagolásában, így az árkádos közlekedőrendszerben és a körbezárt térfalak­ban meglátja a lehetőségeket.

A nagyobb tömegeket mozgató, vagy táncjelenetekben gazdag színpadi események eleve érdekesebbek szabad téren, ilyenkor a látványban is a nagy gesztusok, csoport­mozgások érvényesülnek. A szabadtéri látványosság ezért – a huszonegynéhány méter mélységű színházi nézőtér, vagy a harminc körüli revüszínházi helyett — hetven méterig terjeszti ki a nézőtér utolsó sorának határát és ma az elektroakusztikai megoldások hangenergiával is jól ellátják a felületet. A száz méter körüli térméretben ideálisan he­lyezhető’ el hétezer (az új, szétszedhető’ állványzaton ma csak négyezer) néző, a minte­gy harminc méter mély és negyven méternél szélesebb színpadtér nyolcvan méteres né­zőtéri szélesség esetén is jó látószögeket ad. A színpad élétől hatvannyolc méternél nem kerül távolabb a legmesszebb ülő néző, s a mintegy kilenc méteres magassággal – a má­sodik emelet padlószintjével — kiszerkeszthető a megfelelő átlátás, tehát a második eme­leti homlokzat hátul is körbefogja a nézőteret. Szegeden nem naponta, csak évente egyszer kell most már építeni, majd bontani. Megéri a költségeket, az emberi kultúra értékei pénzben egyébként sem fejezhetők ki.

A tér mára újra éli mindennapi életét, mint városi tér s egyúttal, a játékok idejére, mint tökéletes „játéktér”, a „homo ludens” tere. A látványt kitűnően emeli ki a világítástechnika, a tér jó akusztikáját a térfalak tég­laburkolata és az árkádrendszer is segíti: a Rerrich által kialakított Dóm tér eleve alkal­mas teret nyújt a játékokra. Rerrich előrelátóan alakította így a teret, érezve azokat a le­hetőségeket, amiket a különleges téri viszonyok magukban rejtenek. Louis Kahn, az 1960-as évek kiemelkedő amerikai építésze beszélt arról — megfordítva a korai funkcionalista gondolkodásmódot —, hogy „a forma idézi fel a funkciót”, vagyis a tér sokolda­lúan determinálja az abban folyó, általa lehetővé tett emberi tevékenységet, életet.

Rerrich az adott pillanatban — életműve betetőzéseként — megtalálta azt a térfor­mát, s azokat a részleteket, anyagokat, szerkezeti elemeket és szerkesztésmódot, ame­lyekkel a Dóm terét úgy alakította, hogy az ebben a teljesebb értelemben jelentsen szín­teret a város, a közösség életében: valóban emberi „élet- és játékteret” alkotott — mind­annyiunknak.“

• 

  Szegedi Szabadtéri Játékok a Dóm téren / forrás szegediszabadteri.hu