Amikor a politika városrendez – időutazás a “kultuszpalik” korába…

007_telepulesfejlodes_clip_image002_0005

… avagy  a rögtönzött döntések határozzák meg a jövőt a szakmai megalapozottság helyett  – Firbás Zoltán  írása (fotó forrás: sulinet.hu)

Klebelsberg 1926 márciusi szegedi látogatásán derült ki, hogy az új egyetemi városrész számára sem a távoli Újszegedet, sem a kaszárnyás, gyártelepes Mars teret nem tartja alkalmasnak, hanem választása az akkori Templom térre, az éppen elkészülő Fogadalmi templom környékére esett. Érve az volt, hogy így megoldódik a zegzugos utcákból és víz előtti vityillókból álló városrész rendezése is. Természetesen mindenki sietve csatlakozott a miniszter véleményéhez és Szegeden egyszerre divat lett a Templom tér körüli egyetemi épületek témáján fontoskodni. Juhász Gyula, úgy is mint érintett, hiszen szülőházát készültek lebontani a teljes Ipar utcával együtt, a maga részéről megírta Kultuszpali című jegyzetét, ami máig érvényes emléket állít e fontoskodásnak. Kivonat a Délmagyarország 1926. március 24-én megjelent tudósításából: 

“A kultuszminiszter a Templom teret tartja a legjobbnak a klinikák fölépítésére. Ha nagyon sokba kerülne a városnak a magántelkek kisajátítása, a Mars tér volna legalkalmasabb.

Kedden délelőtt hatalmas autóforgalom verte föl a szegedi utcák csöndjét. Üzemben volt a város minden gépkocsija, sőt néhány nagy taxiautót is kibérelt a városi tanács egész napra. Klebelsberg Kunó gróf kultuszminiszter, aki hétfőn délután érkezett Szegedre, a vele érkezett minisztériumi urak, a város és az egyetem, képviselői társaságában sorra látogatta azokat a helyeket, amelyek alkalmasak lehetnének az új egyetemi klinikák fölépitésére. Reggel kilenc óra után néhány perccel indultak el az autók a városháza elöl és a Boldogasszony sugárúton (65. sz. alatt volt ideiglenesen) lévő püspöki rezidencia (Kiemelés F.Z.) elé mentek, ahol csatlakozott a társasághoz a kultuszminiszter és Tóth Lajos államtitkár. A hosszú gépkocsisor innen Újszegedre vitte át a helynézőket. A Főfasor és a Temesvári kőrút sarkán kiszállt a társaság. Előkerültek a helyszínrajzi térképek; a szakértők: Korb Flóris műegyetemi tanár és Berzenczey Domokos műszaki főtanácsos ismertették a miniszterrel az újszegedi megoldás tervezetét. Elmondották, hogy Újszegeden az egyetemi építkezésekhez szükséges telek a város tulajdona, jelenleg villatelkek formájában bérbe van ugyan adva, de a város ezt a bérletet minden pillanatban fölmondhatja. A villatelkeken tizenhat nyaraló áll, ezeknek a tulajdonosait kellene csak kártalanítani. Újszegeden azonban közmüvek nincsenek, ami meglehetősen súlyosbítja az újszegedi megoldást. Nagy baj az is, hagy Újszeged mélyebb fekvésű, mint az anyaváros és ezért nedves, egészségtelen a levegője. Ott a Főfasor végén nagy vita keletkezett pro és kontra. Tóth Lajos államtitkár és Győrffy István professzor az újszegedi megoldás mellett érveltek, a tudós professzor kimutatta azt is, hogy ez Alföldön Újszeged fekvése a legmagasabb, aminek kétségtelen bizonyítéka, hogy sem a Maros, sem pedig a Tisza nem folyik keresztül rajta (Kiemelés F.Z.), hanem elkerüli. Rövid szemle után a bizottság ismét autóba szállt és a Mars térre ment. A Mars téri megoldásról már hosszabb ideig tárgyaltak. Megállapították, hogy ez a hely az egyetemi klinikai céljaira nem igen felelne meg, mert gyártelepek veszik körül és közvetlen szomszédságában kaszárnya van. Előnye lenne ennek a megoldásnak, hogy az építkezést körülbelül nyolc holdnyi területen azonnal meg lehetne kezdeni. Amikor azonban közölték a miniszterrel, hogy ez a tér Rókus egyetlen tüdeje és a városrész gyermekeinek egyetlen játszótere, ezenkívül már más, ipari, kereskedelmi és mezőgazdasági rendeltetése van, a kultuszminiszter azt indítványozta, hogy a társaság szemlélje meg a fogadalmi templom környékét. Klebelsberg Kunó gróf útközben meglátogatta a Katolikus Nővédő helyiségeit, majd a Templom térre ment kíséretével együtt. A templom körüli megoldás tárgyalása és tanulmányozása tartott a legtovább. A miniszter alaposan megvizsgált minden egyes telket, megállapította a tervekből, hogy melyik klinika hova kerülne és pontosan tájékoztatta magát, hogy a telkek közül melyik a városé és melyiket kell megváltania A hatalmas épülettömb bejárása után megállapította a miniszter, hogy a város szempontjából a templom környéki megoldást tartja a legmegfelelőbbnek, mert az egyetemi építkezésekkel egycsapásra megoldódna ennek a rendezetlen, zegzugos utcákból és vízelötti alacsony vityillókból álló városrésznek a problémája is. (Kiemelés F.Z.) Ezenkívül az egyetem is méltó helyet kapna. A miniszter véleményéhez csatlakozott mindenki, a polgármester is, aki azonban aggodalmasan jegyezte meg, hogy a még idegen kézben levő telkek kisajátítása nagyon sok pénzbe fog kerülni és a kormány a várostól kívánja a kisajátítási költségek megtérítését a város építkezési hozzájárulásán kívül. A kultuszminiszter a fogadalmi templomot szemlélte ezután, majd kíséretével együtt rövid pihenőt tartott a belvárosi plébánián, ahonnan később a Horthy Miklós egyetemi internátus és a SzEFHE otthon meglátogatásába ment el. A látogatások után ismét visszaautózott a Templom térre és a klinikák elhelyezésének módját tanulmányozta Tóth államtitkárral.”

Természetesen mindenki sietve csatlakozott a miniszter véleményéhez és Szegeden egyszerre divat lett a Templom tér körüli egyetemi épületek témáján fontoskodni. Juhász Gyula, úgy is mint érintett, hiszen szülőházát készültek lebontani a teljes Ipar utcával együtt, a maga részéről megírta Kultuszpali című jegyzetét, ami máig érvényes emléket állít e fontoskodásnak. Kivonat a Délmagyarország 1926. március 25-i számából:

“Kultuszpali

Kulturbandit mindnyájan ismerjük és szeretjük Szegeden. De most kultuszpaliról van szó, akit a kutya se ismer és szeret. Kultuszpali néhány nap óta tűnt föl városunkban, abból az alkalomból, hogy a kultuszminiszter látogatásával tüntette ki a magyar Moszkvát, vagy hogy az ő magas terminológiájával éljünk, a magyar Wittenbergát. Esetleg a magyar Weinberget. Kultuszpali azóta, mint az árnyék Schlemilt, ugy követi nyomról-nyomra, körbe körbe, állomásról áldomásra Klebelsberget. Szerzett magának erre a célra egy testhezálló aktatáskát, egy keretes pápaszemet és ha a magyar kultura minisztere valamelyik torony vagy tető tövében felbukkan. kultuszpalink azonnal ott terem és legalább kőhajításnyira követi lépteit és utánozza mozdulatait. Időnkint véletlenül elhalad a miniszter előtt, mélyen megemeli kalapját és lámpaláztól remegő hangon rebegi: — Legalázatosabb szolgája, kegyelmes uram! A miniszter kísérete (mindegyiknek hasonlóképpen aktatáska a kezében) összenéz: — Ejnye, de ismerős ez az ur, hol is találkoztunk utoljára vele? A tizedik köszönésnél a kiséret egyik tagja már nyájasan integet neki és a kegyelmes ur is megenyhülten és biztatóan mosolyog feléje. Kultuszpali kezdi lassan, de biztosan kinőni magát és egyszer csak kapja, hirtelen, egy iramodással a bizottság oldalán terem. Neki egészen eredeti eszméje van az egyetemi klinikai épületek elhelyezése körül, ő egyenesen a repülőtérre kontemplálja őket, mivel a repülőtér a legmagasabban fekvő terület az Alföldön és vidékén, amit nem csupán az az örvendetes és fölemelő körülmény bizonyít, hogy a Maros és a Tisza is messzire elkerüli, hanem az is, hogy ott lehet repülni a magasba és egyáltalában. Kultuszpali részletesen és körülményesen kifejti programját, érveket és ellenérveket sorakoztat föl, hazafias aggodalmait is előhozza és végül az egész dolgot a kegyelmes úr bölcs belátására bízza. Kultuszpali rejtelmessége természetesen a banketten is a jelenvoltak közé tartozott és még természetesebb, hogy a fölköszöntők során ő is mondott egyet, mint a szegedi egyetem távoli rokona Teleki Pál és a mosszuli térképészeti intézet között fönnálló egyetértésre és jó viszonyra ürítette poharát és a vacsora végén a fölálló és távozó kultuszminiszter előtt ruganyos léptekkel és csillogó szemekkel elhaladva, immáron egészen elfogulatlanul és kifogástalanul hebegte el a boldogító üdvözletet: — Szervusz, kedves kegyelmes uram! És fesztelenül elbeszélgetett egyik kiváló magántudósunkkal a fajvédő vak rák és a keserűvízi hidrák mentalitásáról, valamint a bolhák és svábok akcióképességéről. Most pedig várja, hogy melyik miniszter ő kegyelme szerencsélteti legközelebb látogatásával szerény városunkat. Az aktatáskát egyelőre visszaadja jogos tulajdonosának, de kiszedi belőle a saját elidegeníthetetlen birtokát képező iratokat. Ezek pedig a következők: villamos szakaszjegy, ingyen színlap, idézés bünügyben, recept, adóintés, újraoltási bizonyítvány, báli meghívó, sorsjegy, utalvány, árjegyzék, számolócédula, hamis frankklisé. Ez utóbbi különben igazán hamisítvány. Valódi álklisé. Kultuszpali pedig meglehetősen pali. Neki többe került ez az ártatlan mulatság, mint a valódi szakértőknek.                                                                                              Gyalu”

A kegyelmes úr pedig 1926. március 24-én bejelentette: hacsak a kisajátítások költsége nem lesz túlságosan magas, a Fogadalmi templom körül és a Tisza-parton épülnek fel az új egyetemi épületek. A szegedi közgyűlés elé is ez a javaslat került, és hamarosan már az építkezés megkezdéséről beszéltek.

1926 tavaszán megkezdődött a palánki házak kisajátítása. A tulajdonosok egy része gyorsan megegyezett a várossal. Magasabb árat lehetett kapni, ha a tulajdonos maga gondoskodott a házban lakó bérlők elhelyezéséről és üresen, lakó nélkül adja át az épületet. A tulajdonosok másik része azonban még sokáig alkudozott és petíciózott. Végül sikerült elérniük, hogy az 1913-ban elvégzett értékbecsléshez képest ne 6000-szeres, hanem 8-9000-szeres szorzóval vegye meg a város a telkeket, így már mindenki kötélnek állt. (1928-ra egyetlen ház maradt, amit rendőri segédlettel, végrehajtás keretében kellett bontani: a Nyikos nővérek háza a Boldogasszony sugárút sarkán.)

Nyár derekára a Palánk jóformán kiürült, a házakat bontani kezdték. A Délmagyarországban árverési hirdetmények jelentek meg, a házak mellett a helyszínen értékesítették az építőanyagot. Később a lebontott házak tégláit a Csillag téri szükséglakások céljára használták, s az is felmerült, hogy a táblabíróság plusz emeletét ebből az anyagból építsék meg

Kevesen ismerték fel, hogy a bontással szegényebb lesz a város. Cs. Sebestyén Károly néprajzos muzeológus közéjük tartozott, ebben az időben írta tanulmányát A szegedi Palánk címmel.

A múlt pedig, mintha üzenni akart volna: bontás közben csontvázakat találtak az Ipar utcában. Nem derült ki, hogy törökkori maradványok voltak-e vagy a Szent Demeter templom közeli temetőjét bolygatták meg.

Az egyetemet mindenki akarta, a város modernizálását is, mégis sajnálni lehetett a Palánk utcáit és sikátorait. Nem pusztán a házak és emlékek eltűnése volt szívbemarkoló, hanem az, hogy az utcák, ezek a szívós történeti emlékek nyom nélkül tűntek el.

A Délmagyarországban a 26 éves Magyar László írt 3 részes riportot a többszáz éves Palánk pusztulásáról (első, második, harmadik):

“Most aztán egy egész városrész fölött kondult meg a lélekharang, a legrégibb városrész, a Palánk fölött. Az igazat megvallva — nem kár érte; alacsony, roskadozó viskók, lábtörő hepe-hupa, barátságtalan sikátorok tűnnek csak el lebontásával, hogy helyet adjanak az egyetem klinikáinak, amely mégis csak dísze lesz a Tisza partjának. (Kiemelés F.Z.) De azért csak elfacsarodik az ember szíve, ha végigbandukolja ezeket a furcsa, ittfelejtett sikátorokat, elnézi az öreg, kopott köveket, a különös formájú, ódivatú házikókat, amelyekben szegedi jellegzetesség maradt meg és annyi szegedi álom szövődött.”

E riportok egyikében Magyar László ellátogatott az Ipar utca 13. alá, ahol Juhász Gyula édesanyjával lakott a hátsó udvari kislakásban, s Juhász néni felidézte azt az időt, amikor kislánykorában a Petőfi Zoltánka kosztosdiák volt náluk (Kiemelések F.Z.):

“Az utolsó szegedi gombkötő lánya és unokája kénytelen-kelletlen elhagyják a régi házat, a régi, meghitt, emlékeket őrző szobákat, az öreg barackfát és a muskátlis virágágyat. De még nem tudják, hogy hol, merre találnak új otthont. Bíznak abban, hogy a város polgármestere számukra is juttat majd lakást az új városi bérházban. — Kétszobás kellene — mondja Juhász Gyula édesanyja —, mert Gyuluskám csak egyedül tud aludni. (Kiemelés F.Z.)

Néhány nappal korábban Juhász Gyula versben siratta el a régi házat a Délmagyarország 1926. június 20-i számában. Versét annak a Parobek Alajos festőművésznek ajánlotta, aki a régi házat is megörökítette.

  1. október 10-re a Palánk utcái már eltűntek a lebontott házakkal. Ugyancsak Magyar László meséli, hogy Juhász Gyula gyakran visszajárt emlékeit idézni a régi házhoz, amikor bontani kezdték. Egy alkalommal, akár a mesékben, nagyapja hajdani inasa állott elé, és így szólt:

“— Juhász úr kérem, nem tudom, emlékszik-e még rám. Én voltam az öreg Kálló Antal [a költő nagyapja] inasa, itt voltam akkor is, amikor ez a ház épült. Tessék majd vigyázni, a kapu alá egy bögrét rejtett el a mester, pénzeket és írást is rakott bele. Elő kell annak most kerülni.

Meglódult a költő képzelete: talán aranypénzek lehettek a bögrében, titkos régi tudás az írásban. Azontúl még gyakrabban járt ki a bontáshoz, megismerkedett a munkásokkal, s várta, hogy elérjenek a kapuig. És valóban a bögrét megtalálták, bár Juhász Gyula épp nem lehetett ott a nagy percen. Megüzenték neki az örömhírt. Ettől annyira izgatott lett, hogy egyedül nem is mert a Palánkra menni, társat vett maga mellé.

A zománcos cserépbögréből 3 rézkrajcár került elő, 1849-ből, 1859-ből és 1861-ből egy-egy. Az írás pedig szinte teljesen elenyészett, a nagy árvíz ellepte, csak néhány hamuszínű foszlány maradt belőle. De a költő így is boldogan fogadta a leletet.
A meséket azonban akkor már csákányok írták a Palánkon. A bontásvezető elvette Juhász Gyulától az ősi hagyatékot, és így szólt: — Ez kérem a városé, a hatóság rendelkezik vele.  Végül, amikor a krajcárokat látták, Somogyi polgármesternek kellett intézkednie, hogy a költő megkaphassa a bögrét a 3 rézkrajcárral. (Kiemelések F.Z.)

Juhász Gyula és édesanyja az Ipar utca lebontása után az akkori Fodor utcában kapott lakhelyet. Ez az utca 1945 óta a költő nevét viseli (a tanács 1941-ben elutasította, hogy utcát nevezzenek el róla).
A Délmagyarország 1944-ben felkereste az akkor már 82 éves Juhász nénit, aki leányával együtt lakott a Kelemen utcában. Úgy emlékeztek, az egykori Ipar utca 13. szám alatti kis ház helyére a sebészeti klinika északi-nyugati oldalfala került.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s